Agyrázkódás gyanújával kerültünk kórházba egy éves kisfiammal. Még sosem töltöttem éjszakát a gyerekosztályon. Rettegtem. Mikor kijelölték az ágyunkat, első pillanatban azt hittem, nincs más baba a szobában. Letettem az alvó kisfiamat, s akkor néztem körbe.
Először a kis horgolt polipot láttam meg, majd a csöpp babakezet.
A kisfiú rózsaszín manóarca félig el volt rejtőzve a takaró alatt. Nagyon picike volt. Az ágya fölé akasztott lapról kiderült, egy hetes.
Kíváncsian fordultam a minket kísérő nővérhez.
– A picibaba anyukája hol van? Nem akarok neki útban lenni.
– Ez a baba örökbefogadós. – mondta a nővér, egy futó pillantást vetve a csendesen alvó babára, és kiment.
A picurka, mintha csak tudta volna, hogy róla van szó, kinyitotta kis szemét. Egy hangja sem volt. Csak nézett. Nem ordított követelőzve, nem is nyöszörgött. Csak pislogott.
– Jézusom szegényke. – gondoltam – Biztosan egy hét alatt megtanulta, hogy nem érdemes sírni, úgysem segít senki.
Hallottam rémtörténeteket elhanyagolt kicsikről, akikre nem jut idő, sírni hagyott babákról, akiknek a sírására azt mondják, hiszti, és megvárják, míg abbamarad. Minden bizonyíték nélkül vontam le a legrosszabb feltételezést – azt, hogy ezzel a babával, akit elhagyott az édesanyja, biztosan nem foglalkozik senki.
A szívem vérzett érte.
Leültem a kemény kórházi székre, s felváltva néztem a két fiúcskát. A sajátomat, aki kábán aludt, miközben monoton csepegett neki az infúzió, és az alig egy hetes kicsit, aki a horgolt polipkája mögül bámult bele a szoba csendjébe.
Ki az, aki csak úgy lemond a gyermekéről? – gondolkodtam – Vajon mi visz rá erre egy anyát?
Talán nagyon fiatal? Vagy kilátástalan helyzetben van? Esetleg sok már a testvér? Vagy egy felelőtlen link, akit nem is érdekel?
Nem tudtam megérteni. Nekem nem menne. Soha.
Próbáltam lekötni magam, és nem is foglalkozni a kisemberrel, de a tekintetem folyton visszatért rá, akárcsak a gondolataim. Aztán egyszercsak nyöszörögni kezdett, bennem meg minden anyai zsiger egy pontra csúcsosodott:
vedd fel, vigasztald meg, ne hagyd sírni.
És nem tehettem.
Mást nem tudtam kitalálni, zümmögtem neki egy dalt, ahogy a sajátjaimnak szoktam. Talán hallotta, mert csendesebb lett. Bár nem hallgatott el.
Nem kellett sokáig dalolnom.
Szinte azonnal jött a nővér, és óvó szeretettel felvette. Bepelenkázta, majd megetette. Közben a nevén szólítva duruzsolt neki.
Ne sírj, Jancsika, ne sírj!
S nagy örömömre (s még nagyobb csodálatomra) az este, majd az éjszaka folyamán végig így járt el minden nővér.
Sok szörnyűséget hallani a magyar egészségügyről, meg a nemtörődöm nővérekről. Az én előítéleteimet is ezek táplálták, ezért gondoltam, hogy biztosan nem foglalkoznak a babával eleget. Nem volt igazam!
A baba hívó sírására mindig jött valaki. Mindig volt egy kéz, aki felemelte, megetette, segített neki, ha fájt a hasa. Mindig duruzsoltak neki, babusgatták.
Az örökbe adott babákról az a mondás járja, hogy mind nagyon jó kisbaba. Nem sírnak, nem hisztiznek. Csendes, jó babák, talán érzik, hogy nekik jónak kell lenni. Nem tudom.
Ez a kis pici mindenesetre csendes baba volt. De ha felsírt, nem sírt hiába, mert ezen a gyerekosztályon mindig volt egy kar, aki felvette, s nem hagyta egyedül.
S tudom, mert megkérdeztem, hogy szerető család várta.
Köszönöm a nővéreknek, hogy bebizonyították nekem, tévedtem. Köszönöm, hogy anyukája helyett is fogták a pici kezét annak a csöppségnek.
Kiemelt kép: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.




