Pandémia van. Már több, mint 10 hónapja. És én túlcsordulok a szeretettől. Egyre többször érzem ezt, sokszor csak úgy napközben az utcán vagy otthon elönt a hála érzése, hogy vagyok.
Furcsa ez, különösen a mostani időkben, de nem tehetek róla, kibugyog belőlem.
Márciusban én is befeszültem és szétstresszeltem magam, hogy jézusisten, most mi lesz, már láttam, ahogy egy lélegeztetőgépen hörgök. Azt valahogy éreztem, hogy nem fogok meghalni, mindenféle cikkből erőt merítve meggyőztem magam, hogy 0-ás vércsoportú lévén rajtam ez majd hipp-hopp, átfut.
Elvesztettem a munkám én is… Sok lehetőségem nem adódott újat találni, hát beletörődtem, hogy vagy a vírus, vagy az éhhalál visz el. Féltem piszkosul.
Nagy ijedelmünkben és egy sokemberes társasházban élve leköltöztünk lányommal a balatoni nyaralónkba, gondoltuk, ott akkor ember nem jár. Nagyjából így is volt, az elején reggelente havas tájra ébredtünk. Kétségtelenül szép látvány, de valahogy akkor nem nyugtatott meg.
Ismét aktív anyává váltam, ami legalább célt adott a mindennapjaimnak, mert az egyébként külön élő lányom – később bevallva – csak miattam jött velem, féltett, nehogy valami bajom történjen. Mondjuk valóban csak egy-egy kósza vaddisznóval tudtam volna kommunikálni, aki néha benézett a kertünkbe. Szóval bevásároltunk, fertőtlenítettünk, főztem, mosogattam, eldugult a konvektor, megjavíttattam, bedöglött a bojler, kicseréltetettem, így hát leégett a villanyvezeték, kiköttettem, folyt a hűtő, kiröhögtem.
Sokszor egymásnak feszültünk… Két önálló nő… Aztán egyre jobban tavaszodott, sütött a nap, élveztük a kertet, túrtunk, gereblyéztünk, futottunk, tornáztunk, olvastunk, sétáltunk hatalmasakat a kutyával, én áhítattal néztem a Balatont, ami nekem amúgy is életem meghatározó helye.
Egyvalami volt konstans a mindennapokban, a meditáció. Így éltem túl. Volt benne tapasztalatom, de nem ilyen mélyen. Huszonpár éve pánikbeteg lettem, és akkor, ha éjszaka vissza akartam aludni egy pánikrohamot követően, csak meditáció után tudtam megtenni. Vagy akkor se… Szerencsére ez már a múlt.
Egyre kevesebbet néztem a hírportálokat és egyre többet, többfélét meditáltam. Próbáltam az egész helyzetet a javamra fordítani és egyszer csak megéreztem, hogy minden engem szolgál. Nem rinyáltam, hanem hálás voltam, hogy ennyi időm és lehetőségem van. Megtanultam megélni a pillanatot, észrevenni azokat az apró, pici momentumokat, ami felett korábban elsiklottam.
Közben apám elment… Januárban hatalmas szerencse árán el tudtam helyezni egy demensotthonba vidékre. Amíg tudtam, látogattam, ültünk a sok üres tekintet között, néha szótlanul, fogtuk egymás kezét, és az utolsó értelmes mondat, ami elhangzott, az a „Már csak mi maradtunk egymásnak, Bogárka.” volt. Végigzokogtam az utat… Aztán bevezették a látogatási tilalmat. Naivan azt hittem, majd megyek, és úgy vágytam az ölelésére, mint még soha, de ez már nem adatott meg… Se veled, se nélküled apa-lánya viszony volt, így többszörösen fájt, hogy nekünk csak ennyi jutott és már nem lehet újrakezdeni. Örök tanúság.
Aztán valahogy összeállt, hogy ezt apu elrendezte. Nem akart nyűg lenni kiszolgáltatottan egy bohém, vérbeli televíziós múlttal, a szakma és az emberek szeretete által megbecsülve. Hónapok múlva éreztem meg, hogy mennyire hálás vagyok neki, amiért így alakította az életet. Mindig is büszke, hiú ember volt, nem akarta, hogy lássam összetörve, magáról már mit sem tudva. Akarva-akaratlanul, jól döntött.
Aztán a Balatont felváltotta a kétlaki élet, a lányom felköltözött, mi még mindig életben voltunk, és a meditáció ment tovább napi szinten. Én pedig egyre kiegyensúlyozottabb lettem, miközben az emberek kezdtek beborulni, hisztériázni, hogy ezt már nem bírják. Nekem pedig beköltözött a mindennapjaimba a hála és a nyugalom.
Vödör nyál, tudom, de már nem szégyellem, hanem legszívesebben világgá kürtölöm, hogy igen, én boldog vagyok, és nekem ez a rohadt vírus a barátom lett, mert, ha ő nincs, ma én sem élem meg ezt a hihetetlen, semmihez sem fogható belső békét, amit érzek.
A munka is rám talált, amit korábban talán kishitűségem okán nem mertem volna bevállalni, de most beleálltam és siker.
Volt, hogy hajnalban felébredtem és nem tudtam visszaaludni, hát meditáltam, sokszor akár két órát is. Képtelen vagyok megunni. Ma már aludni is tudok, de nincs nap, hogy kimaradna egy meditáció.
Betöltöttem az 53-at, a testemen és az arcomon látom a romokat, de a lelkem nem adnám semmi pénzért senkinek, megküzdöttem érte. BOLDOG vagyok, így, csupa nagybetűvel.
Nyitókép: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
