A pénzügyek egy párkapcsolaton belül is ingoványos talajt jelenthetnek – a közös kassza, külön kassza kérdésköre ugyanakkor egy idő után mindenkit elér. Előnye és hátránya egyaránt van mind a kettőnek, de vajon van ideális választás?
Mondhatnám, hogy régen még könnyű volt: a nő hamar szült, aztán otthon maradt, már ha korábban egyáltalán dolgozott, így nem volt kérdéses, hogy nem élhet külön kasszán, de ez hatalmas csúsztatás lenne több szempontból is.
Könnyűnek ugyanis az a helyzet semmiképp sem nevezhető, amelyben a nő a „konyhapénzt” megkapta ugyan, de azon felül semmi többet, így hiába az állandó otthoni robot, a láthatatlan munka, a fizetség pontosan ugyanannyi pengőben, mint forintban: nulla.
Az anyagi elnyomás eszközeinek hatására egy nőre könnyen börtönként zárulhattak otthonának falai. Ha nem lett volna elég, hogy a gyermek(ek) oda kötötték, az már biztosan bilincsbe verte, hogy semmiféle anyagi eszköze nem maradt volna, ha onnan kilép.
Ma már ez a fajta modell jóval ritkább, viszont a kétkeresős felállásban is vitatéma lehet az, hogyan kezeljék a pénzügyeket. Az enyém meg a tiéd a mienkké adódik össze, vagy folyamatosan határvonalak közt lavírozunk?
Esetleg lesz, ami közös, de marad privát „zsebpénz” is? Ahogy a szürkének, úgy a pénzügyek megosztásának is rengeteg árnyalata van.
A te pénzed, az én pénzem
Kezdjük onnan, ahonnét a közös élet maga is elindul: a külön kasszával. A pár tagjai jó esetben mind a ketten keresőképesek és dolgoznak is: amíg életterük, s ezáltal hónapról hónapra keletkező kiadásaik nem lesznek közösek, addig adja magát az is, hogy pénztárcájukat is külön kezeljék. Amíg külön lakbér, külön rezsi a felállás, ez teljesen természetes, amikor azonban a viszonyok megváltoznak, a pár tagjai már egy fedél alatt élnek, felmerülhet, hogy ezen változtassanak.
Hogy mi szólhat a külön kassza megtartása mellett?
A lakhatás költségei könnyen felezhetők – ha nem a törlesztőrészletről, „csak” lakbérről van szó -, nyilvántarthatók, a kosztpénz pedig képezhet közös alapot. A modell sokaknál működik zökkenőmentesen, és akad, aki ezen a jó gyakorlaton nem is szívesen változtat. Akár korábbi csalódás, akár nagy fokú önállóság áll a háttérben, sokan igyekeznek a végsőkig külön kasszán maradni.
– Sosem felejtem el azt, amikor egy ismerősöm tehetetlen dühvel beszélt arról: a férje nem hajlandó megemelni a bankkártyájára beállított limitet.
Értelmiségi, felelős beosztású, jól kereső nőről van szó: én ekkor megfogadtam, hogy velem ilyesmi nem fordulhat elő – mondja Sára, aki kapcsolatában éveken át tartotta magát ehhez a felálláshoz, egészen a házasságkötésig elodázva a közösködést. Akkor aztán komoly szabályrendszert fektetett le azzal kapcsolatosan, hogyan működhet a közös kassza – és ő lett a már együtt vezetett bankszámla tulajdonosa is.
A helyzetből nem származott kellemetlensége, férje ugyanakkor nem ismeri a sztorit, amely miatt Sára így alakította életüket.
Az ágy közös, a számla nem
Kérdés, vajon mennyire ássa alá az egymás iránti bizalmat az, ha egy nagy mérföldkő elérését követően is azt sugalljuk a másiknak – akár mind a ketten -, hogy eddig, s ne tovább, az ágyamba bebújhatsz, de el a kezekkel a bankszámlámtól? Ha a pár tagjai nagyságrendileg azonos összeget visznek haza minden hónapban, a külön kasszát talán nem érzik akkora árulásnak, de nagyobb különbség esetén már kérdéses a dolog.
A párkapcsolatban a felek egyenlők – disszonánssá teheti a képet ugyanakkor az, ha anyagi lehetőségeik jelentősen eltérnek egymástól.
Ezen csak ronthat az, ha a jobb anyagi lehetőségekkel rendelkező fél hatalmi pozíciót épít ki magának, felhasználva előnyösebb lehetőségeit.
Egy tanár soha nem fog annyit keresni, mint egy programozó, ahogyan egy nővér keresete sem lesz akkora, mint egy mérnöké. Az anyagi lehetőségek különbségei nem feltétlenül fokmérői annak, mennyire végez értékes vagy fontos munkát az, aki kevesebbet visz haza, mégis, a külön kassza számára kellemetlen perceket hozhat, mintha partnere azt üzenné: tudom, hogy én keresek többet, de ezt nem használhatod ki!
Enyém+tiéd =miénk
A zökkenőmentesen működő, ideális, egyenlőségnek teret adó megoldás tehát a közös kassza lenne? Közel sem biztos. Ez közös bankszámlát jelent a legtöbb esetben – életszerűtlen, pluszköltségekkel teli, pénzügyileg sem tudatos és nem is túl biztonságos az, ha minden hónapban hazahordjuk a húszezreseket. A folyószámla közös mivolta ugyanakkor nem garantál teljesen megegyező jogokat mindkét, azt használó fél számára, számlatulajdonos ugyanis csak egy lehet, és ez már nehezíti a helyzetet. Technikai nehézségek ezek, de ettől még olyan apróságok is herce-hurcával járhatnak, mint a banki applikáció telepítése a mobiltelefonra.
A közös számla mindezen túl elveszi a meglepetés lehetőségét is sok helyzetben: a bankszámla-tulajdonos minden egyes költést lát, így azt is, ha iparművész tervezte vázát vesznek neki születésnapjára, vagy meglepetésebédet rendelnek estére.
Gréta nevetve meséli nekem, hogy párja hiába ment el a bankfiókba, hogy saját bankkártyája a számlájukhoz tartozó limitjét módosítsa, elküldték, mivel nem ő a számlatulajdonos, így neki kell elintéznie ezt az apróságot, mivel a banki alkalmazást sem tudja használni az ő kifejezett kérése nélkül partnere.
– Tudom, hogy vannak olyan szakítások, ahol fennáll a veszélye annak, hogy a másik fél kipucolja a bankszámlát, ha van rá joga – nálunk akkor én lennék ezt?
Nem értem, miért nem lehetünk teljesen egyenjogúak a bankfiókban is. Aki akar, az úgyis kitol a másikkal – mérgelődik.
Ha ezektől az apróságoktól eltekintünk, a közös kassza jóval életszerűbb azért – főként, ha már nemcsak párkapcsolatról, hanem családról van szó -, mint az egymástól függetlenül intézett pénzügyek, hiszen itt a célok közösek immár anyagi értelemben is, ezek eléréséhez pedig közös erőfeszítések is szükségesek.
Egy kicsit ez, egy kicsit az
Felmerülhet az is, hogy a pénz egy része legyen közös, de azért maradhasson mindenkinek saját ”zsebpénze” is: a közös számla megadja a biztonságot, ott jó esetben mindig lesz forrás, amelyhez nyúlhatunk, de közben megmarad a saját bankszámla is, valamint annak érzete, hogy van saját pénzünk, amelyből nyugodtan megvehetjük magunknak az új számítógépet vagy nyári ruhát anélkül, hogy úgy éreznénk, elvesszük az összeget a közösből – és még arra is marad lehetőségünk, hogy a meglepetéseink meglepetések maradjanak.
De azért itt is van kérdés. Hogyan dőljön el, ki mennyit ad a közösbe? Mit fizessünk onnan, és mi az, ami teljesen privát kiadás? Egyáltalán létezik-e teljesen privát kiadás egy párkapcsolatban vagy egy családban?
Az rendben van, ha a sajátnak tekintett pénzünket pazaroljuk? Joggal érezhet-e sértettséget az a fél, aki a sajátjából is beforgat a közösbe, ha a másiknak erre semmi szándéka nincs? És a közös vagyon kezelésé kinek a feladata: ki lesz a „pénzügyminiszter” a családon belül? Ha ezt a kapcsolati dinamika önmagában nem határozza meg, nehéz viták táptalaja is lehet a pénz kezelésének kérdése.
Lilláéknál ez elég egyszerűen alakult.
– Én fizetem a számlákat, én jelentem be az óraállásokat, és én vagyok az is, aki a közös pénzt kezeli. Elég konkrét céljaink vannak, egy ingatlan megvásárlása, engem nagyon zavarna, ha nem látnám, ahogyan ennek elérésére gyűlik a pénzünk, ezért a kezembe vettem a dolgot.
A férjem nem is bánja – neki ez az egész teher lenne. Azért folyamatosan tájékoztatom, hogy állunk anyagilag, ő örül – annak is, hogy előrelépünk, és annak is, hogy ezzel neki semmi dolga.
Win-win, de ha ő nem ilyen lenne, sokkal kellemetlenebb is lehetne a helyzet” – meséli.
Amikor a rend felborul
S akkor egy dologról még mindig nem beszéltünk: a váratlan élethelyzetekről, valamint a tervezhető, de a status quót mégis felborító szituációkról. Az egyik fél balesetet szenved, hónapokra kikerül a keresők sorából. Fizetése kiesett – de vajon ettől ugyanúgy és ugyanannyit vegyen ki a közös kasszából, ha arra van igénye, vagy „húzza meg magát”? A nő gyermeket vár: a feladat biológiailag az övé, de közös, családi feladat. Keresete – attól függően, hogy mennyi időt tölt majd otthon a csecsemővel – drasztikusan megváltozhat, igazán peches esetben egy gyesnyire csökkenhet.
Vajon az ő anyagi lehetőségeit hogyan kell újradefiniálni a családon belül? És mennyire érdemes minden, a gyermekkel kapcsolatos költséget az anya „nyakába varrni”, vagy akár egyetlen rugdalódzó megvásárlását is engedélyhez kötni?
– Eleinte nem értettem, amikor az anyukás csoportokban valaki az eladó portéka kapcsán jelzi: kérné, de előbb megbeszéli „apával”.
Aztán lassan kikristályosodott, hogy nekik tényleg engedélyt kell kérniük egy használt gyerekkabát megvásárlására is, ami elborzasztott. Én nagyon nehezen éltem meg azt is, amikor szülés előtt, táppénz alatt hirtelen beszűkültek az anyagi kereteim – nem tudnám tolerálni, hogy a mindennapok praktikus kiadásait valaki más engedélyéhez kelljen kötnöm.
Ez nekem nem egyenlőség, maga a 19. század” – mondja Zita.
A kép tehát jóval bonyolultabb, mint egyszerűen annyit eldönteni, hogy teljes mértékben megosztjuk-e egymással mindenünket, még a pénztárcánk tartalmát is, vagy inkább folyamatosan nyilvántartást vezetve, de külön kasszán élve oldjuk meg kiadásainkat.
A teljesen objektív szempontokat sokszor felülírhatják az egyedi élethelyzetek vagy személyiségbeli jellemzők, nem beszélve arról, hogy a korábbi tapasztalatok hatására elköteleződünk-e valami mellett – vagy épp ellenkezőleg, van-e olyasmi, amire azonnal nemet mondunk? A döntésnek racionálisnak kellene lennie, de az érzelmek sem száműzhetők belőle. Nálatok hogy alakult?
Fotó: Freepik, Adobe Stock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
