„Hová lett az én okos gyerekem?” „Mikor jön már meg az eszed?” „Már hozzád sem lehet szólni?!” „Én nem így neveltelek!” „Mit lógatod az orrod már megint?” Valamelyik kérdés valószínűleg minden kamasz gyereket nevelő szülő száján kiesett már. Ki gondolná, hogy mindegyik – és további hat hasonló mondat is – egy-egy kamaszokkal kapcsolatos tévhithez kötődik? L. Stipkovits Erika szakpszichológus, pszichoterapeuta Szeretetre éhezve című új könyvében azt írja, hogy a serdülők maguk is megszenvedik a kamaszkort, és ez a szülőkre is igaz: szeretetre éhezik szülő és serdülő egyaránt. Sok tanácsot ad, számos ismerős jelenséget megmagyaráz, eloszlatja a tévhiteket, és valódi példákat is hoz, például ilyeneket:
„Nem, nem beszélek sokat a szüleimmel. Nem utálom őket, meg ilyesmi, csak már ismerem a forgatókönyvet – meséli a 15 éves Kriszti. – Vannak rosszabb napjaim, amikor semmihez sincs kedvem, egyszerűen szeretnék csak csendben, magamban lenni. Nem vagyok depis vagy ilyesmi, csak nyugit szeretnék. A suliban a barátnőim valahogy értik ezt, velük jól lehet hallgatni is, de ha hazaérek a suliból, le kell futni a kötelező kört.
Anyám komolyan azt hiszi, a »Na, mi volt az iskolában?« kérdésre más válasz is van, mint a »Semmi«? A másik kedvenc kérdésem a »Mi bajod van?« A »Nem tudom« és a »Semmi« ilyenkor nem válasz, azon csak felhúzza magát, hogy titkolózom, meg nem vagyok őszinte, úgyhogy inkább kerülöm, szóval ha hazaérek, igyekszem beslisszolni a szobámba.
A múltkor addig csesztetett ezzel, míg ott nem hagytam őket a vacsoránál. Apám még utánam ordította: »Az a te bajod, hogy jó dolgodban nem tudod, mit csinálj!« Hát, kösz, zsenikém, ezt eddig pont nem tudtam!”
„Gyakorlatilag oda jutottunk, hogy egész nap kerülgetem a fiamat… De nemcsak én, hanem az apja is. Nem, nem vesztünk össze, vagy ilyesmi, csak igyekszem elkerülni a beszélgetést, mert tudom, hogy rá fog kérdezni, hogy mi van az autóval… – meséli Ildikó. – Igyekeztünk jól csinálni, mint a tudatos, okos szülők. Ezért örültünk, amikor kitalálta, hogy jogsit akar. Végül is kell valami motiváció. Megállapodtunk, hogy a jó tanulmányi eredményekért cserébe leteheti a jogsit, sőt a férjem megemlítette, hogy a jó érettségiért autót is kaphat. Nem, nem valami szuper járgányt, csak valami régit, hogy legyen sajátja.
Kristóf érettségije jól sikerült, de előtte kétszer megtörte a családi autót. Egyszer én ültem mellette, te jó isten, úgy vezet, mint egy őrült! Semmi veszélyérzete! Ezek után hogy vegyünk neki saját kocsit? Hogy magyarázzam el neki, hogy nem ejtettük át, csak féltjük? És miért én vigyem el egyedül ezt a balhét? Az apja tett egy felelőtlen ígéretet, de a következményeken nekem fő a fejem! Jellemző…”
„A kisfiam (14 éves) vagdossa magát, több vágás van a karján, és azt hiszem, a combjain is. Először megijedtem, hogy öngyilkos akar lenni, de aztán utánaolvastam, a falcolás mögött nincs igazán öngyilkossági szándék, bár azt írják, ez egy elég jelentős tünet. Nem értem, mi baja lehet, mert én úgy érzem, hogy otthon minden rendben van, és a családunkban soha nem volt ilyesmi. Eddig olyan tüneményes kisfiú volt, okos, kitűnő tanuló… Tanácstalan vagyok, hogyan segíthetném, hogy jobban érezze magát, nem értem, miért tesz ilyet.”
„Tünde két kislányával élt, amikor megismerkedett a mostani férjével, akinek a fia, Tomi akkor 10 éves volt. A kisfiú minden második hétvégét náluk töltötte, Tünde keményen megküzdött a kapcsolatukért, az elfogadásáért, mert a fiú nehezen nyílt meg felé. Tomi most 15 éves, az édesanyjával sűrűsödő konfliktusai miatt néhány hete úgy összevesztek, hogy a fiú az apjáékhoz költözött. – A gondom az, hogy Tomit leginkább a számítógép érdekli – panaszkodik Tünde –, egész nap a gép előtt ül, csak enni jön ki a szobájából. Velünk nem jön sehova, mert utál mindenkit, és nagyon szemtelen. Néha rémesen önzőnek érzem, sőt félek kimondani, de mintha nem lennének normális emberi érzései. Az apja, a párom viszonylag toleránsabb, bár inkább tehetetlen vele, mintha kompenzálná azokat az éveket, amikor nem lakhatott együtt a gyerekével. Így nehéz nekem korlátokat szabni, és leginkább attól félek, hogy a gyerekeim is ezt a »nagytestvér« mintát fogják követni, mert azt gondolják, hogy ez a normális.”
A podcastot itt hallgathatod meg:
Fotó: Reviczky Zsolt.
