„Tojok az illemre, a szabályokra. Az érdekel, ami egy kicsit más. Vagyok díva, bohóc, ember és színésznő. Ez mind én vagyok. Annyira, hogy amikor valahova szerepfotót és civil fotót kérnek, elbizonytalanodom. Egyiket se tudom megkülönböztetni magamtól. Mindegyikben ott vagyok én, vagy mindegyik a részem.” Hernádi Judit. Díva, bohóc, ember és színésznő. Mindent tud. Azért sajnálom a négyfülköztöt, mert nagyon szeretem nézni az arcát. Magánbeszélgetésben és színpadon egyaránt.
Olyannyira sokat dolgozol, hogy egy igazi rajongó – amíg nyitva voltak a színházak – minden este láthatott volna valahol. Mit csinálsz, ha nem játszol?
– Eleinte elég jól elvoltam. A tavaszi covid leállásban – több mint egy hónapig biztos, hogy nagyszerűen éreztem magam. Behoztam azokat a dolgokat, amiket nem csináltam meg, nem olvastam el vagy egyszerűen csak ültem és néztem magam elé. Az is isteni volt. Néztem a zöldet, néztem az életet. Volt mit, mert tavasz volt. Nyílt a világ. Kicsikét azért ez jobb idő volt talán erre. Aztán már kevésbé. Hiányozni kezdett a valamit csinálás. Olyasmit, amihez értek. Mert volt mit csinálni: takarítottam, főztem, igen… De valami olyasmit, amiről tényleg azt gondolom, hogy értek hozzá. Itt vagy?
Persze. Csak azon gondolkozom, hogy ugye most aztán végképp semmi nincs. Még lájtosan se. Van viszont streaming.
Nekem egyetlen előadásomat vették fel. Még fölvettek volna kettőt. Aztán bizonyos okoknál fogva azok nem jöttek össze. Az egyik szereplő úgy döntött, hogy nem akarja… És ez nem én voltam. Szóval, hogy a fertőzés miatt fél. A másik előadással is ez történt, és az se én voltam. Egy dolgot vettünk fel, a H-Pontot. Nem volt könnyű.
Bármelyik színész el tudja mondani, hogy nagyon nehéz ez a streaming-dolog. Tudom, arra lehetne gondolni, hogy olyan, mint régen a tévéjáték. De ez nem ugyanaz. Ez nem tévéjáték.
Ezek a dolgok azért készültek, hogy közönség legyen ott. Ezek arra készültek, hogy reagáljanak az emberek, és a színháznak az a csodája, hogy ez együtt működik, és minden este, minden alkalommal egy kicsit más. Még akkor is, ha mi kézben tartjuk, és megpróbáljuk fölkészülten arra terelni a dolgokat, hogy hova fusson ki egy előadás. Meg milyen színvonalú legyen, érted? Ezer dolog eldől már tulajdonképpen a próbán. Látjuk, milyen lesz az előadás. Amikor már játsszuk, akkor azon már nagyon változtatni nem lehet. Kicsiket lehet javítani.
De mégis, ezzel együtt minden előadás más. És mindegyikhez kell a közönség. És most ebben a streamingben pont ez hiányzik. És hiába vannak régi emlékei a korosztályomnak a tévéjátékokról, azok arra készültek. Azt azért, arra és úgy csináltuk. Ez… Egyszerűen egy másik műfaj. Nagyon nehéz magunknak játszani, ez nem is az igazi színház. Ezt gondolom én. Hát most ez van és kész. Ez egy pótszer.
Ha előbb kapunk észbe, közönséggel is fel lehetett volna venni előadásokat. Az online élmény nem lenne kisebb, sőt.
Igen… Fel lehetett volna. De nem történt meg.
Amúgy általában a digitális világ nincs ellenedre.
Nem, nincs ellenemre. Nincs bennem semmi félelem a digitális világgal kapcsolatban. Én már a televízióval együtt nőttem föl. A televíziózással. Vagy a televíziót nézve. Akkor azt mondták, hogy megöli a színházat. Hát ez nem történt meg. A nagyanyám, a dédanyám arról mesélhetett volna, hogy a film öli meg a színházat. Az se ölte meg. Nem. Sőt most már ott tartunk, hogy a tévé haldoklik, és a színház biztos, hogy élni fog.
Szerinted ez hogy lehet? Miközben a televízió kényelmesebb, mackó gatyóban, feltett lábbal is működik…
Az emberi lét alapkívánalmaihoz tartozik a közösségi élmény. És ezért ilyen borzasztó, ami most van. Együtt lenni, pozitív közösségi élményekkel töltődni, erre örök igényünk van. Közösségi élmény az együtt éneklés is, amiben benne van a templom és a hit is, természetesen. De a közösségi élményhez sajnos a düh is hozzá tartozik. Együtt utálni a másikat. Ennek a leglájtosabb része a sport. Az egymás leküzdése. Ez is egy élmény. Ez szükséges. Az nem tud sportolni, akinek nincs ellenfele. Kész. Mert mondhatja, hogy saját maga az ellenfele. Én ezt értem. De mégis akkor boldog, ha valakinél jobb. Ha leküzdi. Ha legyőzi.
A te szakmádban is van ilyen…
Biztos, hogy van. Bennem már nincs, az is biztos. Én ezt sose szerettem. Ezt a küzdelmet, a könyöklési részét, azt nem szerettem. De kellett, hogy jó legyek, hogy érezzem, hogy nekem ott helyem van.
Különféle aspektusokban már legalább kétszer említetted a félelmet.
Milyen érdekes…
Mit gondolsz a félelemről?
Nagyon utálom. Mielőtt hívtál, elgondolkodtam szavakon, hogy ha rákérdezel, kapásból tudjak válaszolni. A félelem ellentétét kerestem, ami talán a bátorság.
De nem, mert a félelem és a bátorság az egy és ugyanaz. Mind a kettő agyatlan. Én azt gondolom, hogy a magabiztosság az, ami ezeknek az ellentéte. Muszáj, hogy a helyeden legyél. Kinek hol a helye és ki hol érzi jól magát? Hála a jó istennek, hogy nem vagyunk egyformák. Én szeretem, hogy nem vagyunk egyformák. Nagyon szar lenne, ha mindenki egyforma lenne. De vissza a félelemhez: ez uralja az életünket most.
Mitől félünk?
Most ettől a nyomorult vírustól félünk, ami ugye ráadásul megfoghatatlan. Fogalmad sincs, hogy kitől és mikor kapod meg. Mindenkitől megkaphatod. Bárkitől. Bármitől. Láthatatlan és megfoghatatlan. Akkor már jobban érzi magát az ember, ha úgy gondolja, hogy a szomszédtól kell félni. Őt legalább agyon lehet ütni esetleg. Ha már nagyon muszáj.
Nincs olyan érzésed, hogy vannak emberek, akiket konkrétan ez éltet? Hogy mindig van valami, amitől félhetnek.
Igen, de erre mondom a magabiztosságot. Az az ember, aki magabiztos, az kevésbé érezhet félelmet. És szerintem másképp is fogalmazható meg nála az, hogy félelem. A magabiztos ember legfeljebb előrelátó, esetleg óvatos. Az a probléma, hogy egyáltalán nem vagyunk saját magunkban biztosak. Egyáltalán nem tudjuk, hogy hol vannak a határaink. És ezt most teljesen szabadon lehet érteni, igen, határproblémáink vannak, na. Kint, bent, mindenütt.
