Galambok hurrognak az árnyas temetőben. Körülöttem ódon, de mégis rendben tartott sírok. Már harmadszor rendezem át a virágcsokrot, nem igazán találom a helyét. A művirágok, a rég kialudt mécsesek és a kőtálkába ültetett kövirózsák mellett sehol nem mutat jól. Látszik, hogy más is járt erre nemrégiben. Most én toporgok a hatalmas, patinás kőkripta mellett. A fejfán sok-sok név. Mind a felmenőim. Sajnos, többségüket nem ismertem. Én most csak egyikük miatt vagyok itt. Ő a nagymamám. Pontosabban, a mostoha nagymamám. Vele próbálok beszélni, az elmúlt hónapokban már sokadszor.
Hoffmann Alojzia írása
A nagyanyám, édesapám nevelőanyukája. 8 éves voltam, mikor elment, de azóta is rendszeresen érzem, bennünket valamilyen megmagyarázhatatlan erő fűz egymáshoz. Sokszor álmodom róla, vele. Máskor meg olyan, mintha velem lenne, mellettem állna. Én sem értem, hogy mi lehet ez, mert az biztos, hogy nem vér szerinti kötelék. Ez valami egészen más.
Óriási szükségem lenne rá mostanában. Kellene a bölcsessége, a higgadtsága és alázata. Volt, hogy megnyugodtam és megvilágosodtam, miután beszéltünk, de ma még ez sem segít. Csak állok, nézem őseim nyughelyét és záporoznak a könnyeim, fejemben száguldoznak a gondolatok.
Drága mama! Bárcsak tanácsot adhatnál, bárcsak mellettem lehetnél! Próbálok erőt meríteni a Te erődből, próbálom kitalálni, vajon te mit tennél hasonló helyzetben.
Példaértékű életet éltél. Soha senkit nem hallottam, hogy egyetlen rossz szót, vagy akárcsak negatív utalást tett volna Rád. Tisztelettel ejti ki neved a család inden egyes tagja. Mindenkinek van kedves, meghatározó emléke veled kapcsolatban. Pedig nehéz sorsot vállaltál magadra. Könnyen lehettél volna a gonosz mostoha, de téged mindig a szeretet, a törődés és bölcsesség vezérelt.
A II. világháború után járunk pár évvel. A családban már hat gyermek van. Négy fiú és két lány. Az akkori időkhöz képes polgári, mondhatni úri életet élnek. A viszonylagos szegénységet inkább az édesapa végsőkig szigorú és puritán életfelfogása hozza a családba.
Kőkeményen, szinte már bismarcki szigorral neveli a gyerekeit. Ő, a mérnök úr. A megbecsült polgár. Földmérő, akinek nevét jól ismerik szerte a megyében és még azon is túl.
Mai értékítéletünk szerint, talán a kegyetlen szó lenne rá a legmegfelelőbb. Nála nem lehetett visszaszólni, ellenkezni, de még gondolni sem rá. Azonnal csattant a pofon, vagy hasított a bőrszíj. Nem finomkodott a gyermekeivel, még a lányokkal sem.
Nehéz elképzelni, milyen élete lehetett mellette törékeny nagymamámnak, apám édesanyjának. Becsülettel hordta ki és szülte meg egészségesen mind a hat gyermekét. Még akkor is, amikor az orvosok mondták neki, hogy baj van készülőben, ne vállaljon több babát. Hogy csak a nagyapám nem akart erről tudomást venni, és, ami egy feleségnek kötelessége, az a kötelessége; vagy a sorsra bízták ezt a kérdést; netán nagyanyám vágyta utolsó gyermekét is?
Már soha nem fog kiderülni. Édes nagymamám végül alig 40 évesen, hatodik gyermekének világrahozatala után két évvel, meghalt.
Nagyapám, a maga domináns jellemével ott maradt egyedül a hat gyerekekkel a belvárosi bérház hatalmas lakásában. Az élet nem állhatott meg. Nem volt sem idő, sem lehetőség arra, hogy bárki is sokáig keseregjen.
Nagyapám rengeteget dolgozott, hogy eltartsa a családot. A nagyok átvették a kisebbek gondozásának feladatát, mégis a legtöbb idősebbik nagynénémre hárult.
Mindössze 10 évesen szakadt rá a teljes háztartás vezetése. Ő sütött, főzött, takarított, bevásárolt és persze mellette tanult. A többiek is segítették, de a teher nagy részét ő cipelte.
Talán nagyapám is tudta, hogy így nem mehet sokáig az életük, talán szerelmes lett, ez sem derül már ki soha, de az biztos, hogy nagyon hamar, egy éven belül, újranősült. Ezt sem akkor, sem később nem vetette a szemére senki. Egy férfi, egyedül hat kisgyerekkel csak így tud boldogulni.
Családi legendák emlékeznek arról, hogy nagyapám munka közben, egy földmérési munka során találkozott későbbi nagyanyámmal. Ő egy gazdag, elegáns, intelligens özvegyasszony volt, így tartja a szóbeszéd. Első férje tisztként szolgált a háborúban, akit a németek megkínoztak, így maradt ő is egyedül. Gyermek és férj nélkül. Vagyona nagy részét is elveszítette. Hogy mi lett a családi kincs sorsa, a mai napig titok övezi.
Fiatalabb korában nevelőnőként dolgozott Bécsben, úri családok mellett, de neki magának soha nem született saját gyermeke.
Azt már édesanyámtól hallottam, hogy pont azért ment hozzá a mogorva, rideg, özvegy nagyapámhoz, mert annyira szerette a gyerekeket. Így végre neki is lehetett nagy családja, sok gyermeke.
Mi lett volna az árván maradt fiúkból és lánykákból, ha az édesanyjuk nevelheti fel őket? Nincs rá válasz és értelmetlen is keresni. Mégis óhatatlanul végiggondolja az ember…
Lujzi mama mellett ugyanis a hat gyermek szárnyakat kapott, olyan útravalót, ami abban a korban egyáltalán nem volt szokványos.
Kilógott a sorból, de a sor mégsem vetette ki magából. Imádott mostohagyermekeit tanulásra biztatta, akkor, amikor a lakatosok, forgácsolók országát éltük. Tartást és kitartást nevelt beléjük. Ahol csak tudta egyengette az útjukat.
Még a helyi nőegyletnek is tagja lett, hogy gyermekei számára ez által is több lehetőséget biztosítson. A puritán életmód azonban továbbra is jellemezte a családot. Nagyanyám soha nem panaszkodott a szerényebb életkörülmények és a vasszigor miatt. Bölcsen irányította kegyetlen nagyapámat is. Néha szeretném tudni, hogy volt-e köztük igazi érzelem, vagy az egész házasságuk csak a kölcsönös egymásrautaltság miatt működött. Nagyapámat én már nem ismertem. Júliusban megszülettem, ő májusban halt meg. A sors fintora, hogy a családot ezek után a „mostoha”, Lujzi mama tartotta össze. Továbbra is példásan.
Gyerekei tanultak, egyetemre jártak, sportoltak, családot alapítottak. Ahogy mondani szokták, tényleg sokra vitték. No, nem feltétlenül meggazdagodásra kell gondolnunk, hiszen ők nem ezt kapták útravalóul.
Erkölcsi, szellemi, szakmai elismerésekre kell gondolnunk. Iskolaigazgató, tanár, állatorvos, mérnök, sportvezető, gyárigazgató, tejipari szakember vált belőlük. Mindegyikük ismert, elismert, megbecsült ember lett.
Apám, így túl a nyolcvanon már tagadja, de én még emlékszem egy történetre. Lujzi mama maga mesélte nekem, mikor a nyári iskolaszünetben ő vigyázott rám.
A hat gyerek közül apám volt a legkeményebb dió.
Édesapám 12 évesen, nagyon érzékeny korban veszítette el az édesanyját. Hiába érkezett a famíliába kifogyhatatlan szeretettel az új anyuka, apám csak nem akarta elfogadni. Nem bírta megemészteni, hogy bárki is imádott édesanyja helyébe lépjen. Kegyetlen és kitartó volt. Egy teljes éven át gyötörte lelkileg nagyanyámat azzal, hogy egyetlen árva szót sem szólt hozzá.
Szót fogadott, együttműködött, de a mamával nem beszélt.
Nagyanyám még öreg korában is emlegette, hány és hány éjszakát sírt végig emiatt. Aztán egyszer csak megtört a jég. Egy tavaszi napon apámhoz eljöttek bandázni az osztálytársai. Ő pedig odaállt nagyanyám elé és azt mondta: anyuka, szeretném bemutatni a barátaimat!
Nagyanyám ez egyszer nem tudott úrinőként viselkedni, hanem a hálószobába rohant és zokogott örömében.
Fotó: Adobe Stock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
