„Ha most elhiszed, hogy egyedül nem érsz semmit, nincs igazad. Ha most beletörődsz, passzivitásba vonulsz, akkor legközelebb még nagyobbat hasítanak ki belőled. Tedd fel magadnak a kérdést, hogy mit vettek el tőled és hogy mi lesz a következő? Mit hagysz még, hogy elvegyenek? És hogy azt is hagyni fogod-e?”
Elmesélek nektek valamit. Nem gondoltam, hogy egyszer el fogom, de elmesélem…
Amikor a volt férjem meghalt, én nem voltam otthon. Előtte három héttel, egy esti veszekedés után összepakoltam két gurulós bőröndöt, és eljöttem. Úgy váltunk el egymástól, hogy azt mondtam neki, ha maradok, sosem lesz gyerekem és sosem fogok írni.
És én e nélkül a kettő nélkül nem tudok. Az olyan, mintha azt kérnék tőlem, hogy ne vegyek levegőt.
Eljöttem a két bőrönddel, a kutyával meg 150 ezer forinttal.
Két hét múlva felhívtam telefonon. Megbeszéltük, hogy hazamegyek és megbeszéljük a válás részleteit. Azt is, hogy nem kell ügyvéd, megegyezünk és beadjuk a papírokat.
Azon a vasárnap reggelen, mikorra megbeszéltük a találkozót, reggel fél hétkor, bugyiban és melltartóban mostam a fogam, és készülődtem haza, amikor anyám felhívott. Nem értettem, mit mond, mert őrjöngve sírt. Csak azt hallottam, hogy hajtogat valamit. Azt hajtogatta, hogy a férjem meghalt. A szomszédok mondták neki, mikor indult bevásárolni.
Padlógázzal mentem haza Bajára.
Annyit tudtam, hogy éjjel kinn volt a rendőrség – az idegenkezűség kizárása miatt – és hogy betörték az ajtót, úgy jutottak be és leltek rá. Bementem a rendőrségre, ahol azt mondták, a zárat feltörték, új zár került az ajtóra, ennek kulcsait átadták az apósomnak és hogy a férjem a hullaházban van, ott meg ilyenkor, vasárnap nincs senki. És becsukták előttem a rácsos kaput. Aztán az apósomékhoz mentem, akik nem álltak velem szóba.
Nagyon más sem, anyám sokkot kapott, apám közölte, hogy a helyemben a mamához nem mennék ki, mert nem garantálja, hogy az nem ver agyon. Elindultam vissza. Úgy félúton hívott apám élettársa. Ő volt az egyetlen, aki azt mondta, megérti a döntésemet, jól tettem, hogy eljöttem, mert ez az egy életem van és ezt az életet úgy kell élni, hogy nincs másik. Azt kívánta, hogy legyek boldog.
Az alatt a három és fél óra alatt, míg én Vácról Bajára értem, megszületett a népítélet: én öltem meg a férjem. Azzal, hogy elhagytam. Miattam kapott szívrohamot. Megszakadt a szíve, mert én eljöttem.
És én ezt elhittem.
A férjem főnöke felhívott néhány nap múlva. Elmondta, hogy a cég tulajdonosának felajánlását tolmácsolja: a kft a saját halottjának tekinti a férjem és a temetés összes költségét állják, ha elfogadom. Mondtam, hogy ezt meg kell beszélnem a férjem szüleivel, de egyelőre nem állnak velem szóba, várok pár napot, hátha akkor már sikerül. Volt még szó céges papírokról is, hogy be kéne mennem értük, mondtam, hogy tudom, igen, beszéljünk pár nap múlva. De többé nem hívott.
A temetésről és annak körülményeiről nem tájékoztatott senki, egy barátnőm járta a temetőket napokig, hátha meglátja a particédulát és meg tudja mondani, mikor lesz a temetés. A hullaházban is csak annyit tudtak megmondani, mikor boncolják. Apám felhívott, azzal, hogy apósom hívta és üzeni, ha el is megyek a temetésre, nem szeretnék, ha a családtagok közé állnék. A mama arra készül, hogy belök a gödörbe. Miután kikaparja a szemeimet.
Úgy rendelkeztek, hogy a férjem a születésnapomon temessék el. Elmentem. Mert a barátnőm napi kétszer felhívott és vagy üvöltött, vagy könyörgött. Hogy olyat nem tehetek meg, magamért sem, hogy nem megyek el. El kell búcsúzni és azt hajtogatta, higgyem el, nagyon megbánom, ha most úgy döntök, nem veszek részt.
Elmentem. Ott álltam hátul, a távoli ismerősök között. Nem említették meg a gyászbeszédben, hogy a férjemnek volt családja és nem búcsúztatták el tőlem a temetésen. Az a mondat viszont elhangzott, hogy „Hajni, elmentél és most már nincs visszaút!” Egyetlen ember jött oda hozzám részvétet kívánni, de nem emlékszem, ki volt az.
Hetekig kábultan és szinte eszemet vesztve kóvályogtam.
Az okirataim, a bizonyítványaim, hivatalos papírok a lakásunkban maradtak és egyébként is azt éreztem, hogy engem onnan, abból a lakásból, ahol együtt éltünk, nem zárhatnak ki csak úgy egyszerűen. Egy kora tavaszi napon mentünk haza Bajára azzal, ha kell, baltával töröm be az ajtót. Erre nem került sor, mert ott találtam apósomat, aki éppen az ingóságainkat pakolta le a lakásunkból az autónkba. Beengedett.
A lakás nagyjából üres volt. Összeszedtem a személyes holmimat és eljöttem.
De voltak bennem kérdések. Hogy ez így jól van-e. Hogy a válás meg az öröklés az nem ugyanaz. Hogy a rendőrség már akkor jogszabályt sértett, mikor a férjem halálának éjszakáján a kulcsokat az apósomnak adta át, aki azt mondta nekik, a férjem egyedül élt ebben a lakásban.
De azt is éreztem, hogy én ezt megérdemeltem.
Felkerestem egy ügyvédet. Egy menő ügyvédnőt, anyám korabelit. Elmentem hozzá és elmondtam neki mindent. És amikor befejeztem, azt mondtam bőgve, hogy engem nem érdekel a lakás, az autó, semmi, nem kell semmi, ha akarják, hadd vigyék, csak azt mondja meg, hogy most mi a következő lépés, mit kell tennem.
Odalépett hozzám, megfogta a vállam és azt mondta, hogy ha nem fejezem be, akkora pofont basz le, hogy megzavarodok itt menten. Azt kérdezte, eszemnél vagyok-e, hogy olyanokat mondok, nekem nem kell semmi. Itt vagyok, harmincpár évesen, egy tizenéves házasság után, hogy gondolom, hogy én ezt megérdemlem? Aztán fogott egy ánégyes lapot meg egy tollat, adott egy papírzsebkendőt, hogy fújjam ki az orrom és írjam pontról pontra, amit mond. Aztán, amikor tíz perc múlva megint bőgtem, mert megmondta, mennyit fizetek az óradíjért és mondtam, hogy nálam nincs ennyi pénz, akkor szerencsétlen gyerekemnek nevezett és azt mondta,
majd írjam meg neki, hogy mi lett ennek a kutyakomédiának a vége és menjek haza. És azt is, hogy ne felejtsem el megírni, a büntető törvénykönyv melyik paragrafusa szerint vagyok én gyilkos.
Egy ideig erről a listáról „dolgoztam”. Gépiesen. Amit elintéztem, kipipáltam. Kértem birtokvédelmet. Írtam a rendőrségnek. Beszereztem, kikértem. Nem fizettem, azt meg igen. Arra a perre ne menjek el – az elhunyt férjem nevén volt az anyósomék belvárosi, galériás lakásának a 70%-a -, azt meg ne indítsam meg.
Jöttek a válaszlevelek, folytak az eljárások. Egy régi olvasómról tudtam, hogy ügyvéd, írtam neki, hogy kéne segítség, lesz helyszíni szemle és meghallgatás, jó lenne, ha nem tűnne úgy, mintha egy ágrólszakadt balfasz lennék. Tud-e segíteni? Aznap éppen Szegeden volt, Baja útba esett. Nemhogy eljött, de haza is hozott.
Egy ideig elkaristolgattam így, aztán kaptam egy idézést a rendőrségtől. És én, aki egészen belejöttem a hivataloskodásba, csípőből visszaírtam, hogy az idézésben vétett ilyen és ilyen tartalmi és formai hibák miatt nem kívánok megjelenni és szíveskedjenek.
Na ekkor dőlt rám a szaroskondér. De ezt akkor még nem tudtam.
Akkor már nem „szégyenfolt voltam a jogásztársadalom piszkosszürke égboltján”, hanem a tudálékoskodó hülye, aki még mindig nem látta, hogy miben van.
Az idézéssel nagyjából egyidőben kaptam egy levelet, hogy az autónkat kivonták a forgalomból, emiatt megszakadt a biztosításban a fogalmamsincsmi, emiatt a biztosítónak fizessek nagyjából több százezer forintot. A rendőrség nem szíveskedett, hanem leszarta és nélkülem folytatta a saját ügyem.
És akkor azt éreztem, hogy feladom.
Mert egyedül vagyok. Szemben a hatalommal. Szemben az olyan kisvárosi ügyintézőkkel és városházi vezetőkkel, akik meghoznak egy jogszabálysértő határozatot és amikor felhívom őket, akkor azt mondják nekem, hogy „emberbaráti jóindulatból cselekedett amikor apósom kérésére kivonta a forgalomból az autót” és azt mondják nekem, hogy én legyek tekintettel arra, hogy apósomnak, aki köztiszteletben álló ember, meghalt a fia és gondoljak bele, mit él át. Ő belegondolt, és eszerint cselekedett.
Pedig cselekedhetett volna a törvény szerint is.
Amikor a banknál azt mondják, hogy valóban rendkívül érdekes, hogy a férjem halála után pénzmozgás történt a számlán – értsd: felvették róla az összes lóvét – de valószínűsítik, hogy a kérésem nem jogos.
Amikor megkapom a bajai közjegyzőtől, hogy hallotta rólam, hogy én milyen vagyok, a kikötő igazgatójától, hétvégén, szóval ő a helyemben nem nagyon ugrálna.
Amikor az ügyvédem mondja azt, hogy Hajni, én ilyen kisvárosi tempóval, ezekkel az összefonódásokkal még nem találkoztam, én ilyet még nem láttam, hagyd a francba, nem szoktam ilyet mondani ügyfélnek, de hagyd a picsába, tényleg, mert belebolondulsz. Hagyd azt a lakást, hagyd azt a tizenéves autót, a cuccaitokat, amiket elvittek, nem éri meg, nem éri meg.
Amikor az egész város tudja, hogy a férjed a cég temette el és megkapod a közjegyzőtől a fizetési meghagyást, hogy ki kell fizetned a temetési költségeket az apósodnak. Aki 900 ezer forintot követel rajtad.
És akkor nekem két választásom volt.
Az, hogy összeomlok és azt mondom, hogy ezzel szemben én kevés vagyok. Hogy nem tudom megcsinálni. Hogy ez képtelenség. Hogy egyedül ez nekem nem sikerülhet. És feladom.
És az, hogy azt mondom magamnak: oké, ez van. A teljes anyagi megsemmisítésemre törekednek. (Nyilván az erkölcsire is, de azt egy idő után megszokod, hogy ujjal mutogatnak rád az utcán, hogy ez az, ez az a csaj, tudod! És hogy pletykálnak, hogy az ismerősök átmennek a járda túloldalára, hogy a szomszédok nem köszönnek, hogy a saját nagyanyád azt mondja, ha kell, bíróságon és rendőrségen tanúskodik ellenem, hogy ne kapjak semmit, mert nem is jár nekem semmi. Dehogy, nem szokod meg, csak figyelmen kívül próbálod hagyni.)
Szóval azt mondod, hogy oké, az anyagi megsemmisítésemre törekednek. Ha most ezt hagyom, mi lesz a következő? Mit fognak elvenni tőlem? A szabadságomat? A munkámat? A gyerekemet? Hagyom, hogy odajöjjön valaki és pofán vágjon, mert szerinte én ezt érdemlem? Ezentúl fülem-farkam behúzva, oldalogva járok és szégyellem magam? Hagyom, hogy mindez megtörténjen velem?
Döntöttem. És levettem a btk-t a polcról és hangosan felolvastam azt a paragrafust, hogy aki mást megöl, becsuktam a btk-t és hangosan kimondtam, hogy én nem öltem meg senkit.
Lehet, hogy nem voltam jó feleség, lehet, hogy én k..ra nem vagyok jó ember, de ha én nem teszek meg magamért mindent, amit tudok, amit lehet, amire a képességeimből és amire az időmből, energiámból futja, akkor ezt senki más nem fogja helyettem megtenni.
És tudtam, ha most hagyom magam eltiporni, akkor az egész életem megalkuvásban fog telni úgy, hogy nekem mindig le kell hajtanom a fejem és soha nem tudok egyenes derékkal, felszegett fejjel végig menni a szülővárosomban.
És én ekkor már – a néhai férjem halála után hosszú hónapokkal – anyuka voltam.
Ezért pakoltam össze akkor éjjel.
Ezt mondtam a férjemnek. Hogy én anyuka akarok lenni és írni akarok.
Ha ezeket nem csinálom, őt árulom el leginkább. Nemcsak magamat.
Leültem, és azt mondtam, lehet, hogy ebbe most belebukok, lehet, hogy nem bírok el ezzel, lehet, hogy bedarálnak, lehet, hogy nem sikerül, de ha nem próbálom meg, ha nem állok bele, akkor már most belebuktam.
Három évig tartott.
Megjártam a PSZÁF-t, az ombudsmani hivatalt, a bíróságot, az ügyészséget, a rendőrséget. Volt, hogy összeomlottam a váci ligetben és úgy ordítottam a jelenlegi férjemmel, hogy közben fröcsögött a nyálam. Volt, hogy úgy féltem, hogy nyüszítve sírtam. Volt olyan megaláztatásban részem, mikor a rendőr belevigyorgott a képembe és azt mondta, „mi a f.szért nem marad maga békén, hát maga elment, otthagyta a férjét!” Volt, hogy mindent összetörtem, ami a kezem ügyében volt.
De végigcsináltam. Egyedül. Jogi gyakorlat nélkül, jogi abszolutóriummal.
És amikor az utolsó határozatot is kézhez kaptam, akkor leültem és megírtam a levelet a pécsi jogi kar büntető tanszékére – mert egy esetben, amikor úgy éreztem, nincs tovább, tőlük kértem és kaptam segítséget – amiben többek közt az állt, hogy „a jog útját el nem hagytam”.
Minden, általam indított eljárás az én „győzelmemmel” zárult.
Egy dolgot engedtem el: a rendőrség ellen indított kártérítési pert. Mert az ügyvéd elmondta, hány évig fog tartani és a munkája mennyibe fog kerülni. (Főként az utóbbi volt rémisztő.)
A közös lakásunkat a piaci ár negyedéért adtam el. Az érte kapott összegből kifizettem a közös költséget, a fennmaradó összeg egy részét átutaltam a Szívbeteg Gyermekekért Alapítványnak. A maradékból vettünk magunknak egy új konyhabútort és nekem egy biciklit. És elmentünk nyaralni két hétre a Balatonhoz.
Ezt két okból írtam le. Hogy soha ne legyek ezzel sakkban tartható és soha többé ne kelljen szégyellnem valamit, ami nem követtem el.
A másik ok az, ha most elhiszed, hogy egyedül nem érsz semmit, nincs igazad.
Ha most beletörődsz, passzivitásba vonulsz, akkor legközelebb még nagyobbat hasítanak ki belőled. Tedd fel magadnak a kérdést, hogy mit vettek el tőled és hogy mi lesz a következő? Mit hagysz még, hogy elvegyenek? És hogy azt is hagyni fogod-e?
Ha elhiszed, hogy neked most a periférián van a helyed és nem érdemes, hogy ez egy szélmalomharc, hogy nincs remény, akkor neked tényleg nem lesz hazád és sunnyogva fogsz járni-kelni az utcán, mert nem tudod, kinek a szemébe nézz bele, akkor már most elbuktál.
Ha te nem állsz ki az értékeidért, ki fog? Ha te hagyod, hogy leradírozzanak, hogy úgy tegyenek, mintha nem léteznél, ki fog kiállni érted?
Ha te nem hiszel abban, hogy te magad fontos vagy – és magadnak fontos kell hogy legyél – akkor ki fog benned hinni?
Sokáig én is azt hittem, hogy másokkal kell küzdenem.
Aztán egy napom, amikor kaptam egy határozatot és végigolvastam, rádöbbentem, hogy tévedtem és kitört belőlem a felszabadult röhögés. Mert arra jöttem rá, hogy nekem nem személyekkel kell megvívnom a csatáimat. A határozat azért volt szar úgy ahogy volt, mert az ügyintéző nem értett a saját szakmájához és ez ordított minden sorából. És akkor megkönnyebbültem. Mert megértettem, hogy nem egy másik emberrel kell vívnom, hanem a tudatlansággal. A szakmai hozzá nem értéssel. És az volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy nyerő helyzetben vagyok. Mert én ehhez értek.
Neked sem a másik emberrel kell vívnod. Hanem a tudatlansággal és a gyűlölettel, amit ezek a rohadt évek adtak nekünk. És a félelemmel. És a gyűlölet meg a félelem ellen nem úgy kell küzdeni, hogy még nagyobb gyűlöletet és még nagyobb félelmet kínálsz.
Hanem úgy, hogy odamész, és megkérdezed, hogy miért, mitől félsz? Valójában mi az, amit gyűlölsz?
És ez nem lehetetlen. Ez nem hiábavaló. Nem könnyű, hosszú ideig tart és baromi nehéz. De mit adnak könnyen? Krumplit. Azt.
Senki nem mondhatja rád, hogy ez neked nem a hazád, hogy te nem közünk való vagy, senki nem mondhatja, hogy neked itt nincs helyed, hogy te fogd be a pofád. Senki.
Mindenkinek megvan a maga harca, amit megvívott, vagy meg kell majd vívnia. Magáért. Neked is. Nem adhatod fel, mert ha most feladod, legközelebb többet vesznek el. És nagyon kevés maradt.
Te döntöd el, hogy azt a keveset odaadod-e.
Fotó: Adobe Stock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
