Barion Pixel Skip to content

Megszólal a taps, és szégyellni kezdem magam

Az utcánkban minden este nyolckor felhangzik az egészségügyi dolgozókat éltető taps. Én is hálás vagyok nekik, most mégsem vagyok magamra büszke. Remélem, hogy a járványhelyzet és következményei másokat is elgondolkodtatnak majd. Itt az ideje az összefogásnak, hosszú távon is. Az egészségügynek épp akkora szüksége van ránk, mint most nekünk rá. 

Este nyolckor rendszerint fürdetek, pizsamát vadászok, könnyeket törölgetek, vagy épp mesét olvasok, attól függően, hogy épp melyik szakaszában járunk a fektetés előtti rutinnak. Általában nem nézegetem az órát, mostanában mégis pontosan tudom, mikor üti el a nyolcat. Ilyenkor a mi utcánkban is megszólal az egészségügyi dolgozókat éltető taps.

Először meglepett, másodjára már oda-odaszöktem az ablakhoz, harmadjára pedig a hála mellett valami oda nem illő, fura érzés kerített hatalmába. Tapsolni kéne, fejet hajtani, meg is teszem, miért érzem magam mégis rosszul? Napokba telt, mire rájöttem a válaszra, de kezdjük messzebbről.

Kórházi „élmények”

Gyerekkoromból nem tudok kórházi élményt felidézni. Egyszer kimosták a gyomrom, és előfordult, hogy rövidebb ideig bent is tartottak, de mindkettőt törölte a memóriám. Fiatal felnőttként kerültem újra orvosok, nővérek és ápolók kezei közé.

Megdöbbentettek a körülmények és a szemmel látható leterheltség is. Ekkoriban még senki sem osztott meg lesifotókat penészes orvosi pihenőszobákról, és nem terjedtek futótűzként a betegeknek felszolgált „fogásokról” készült képek sem, de már voltak olyan műszerek, amelyeket meg kellett kicsit csapkodni, hogy egyáltalán bekapcsoljanak.

Nem mondom, hogy mindenki mindig türelmes volt, és azt sem, hogy nem történt olyan, amiért meg kellett bocsájtanom, mégis volt részem olyan emberséges pillanatokban – és én EZEKRE akarok emlékezni –, amelyek egészen biztosan életem végéig kísérnek majd.

Épp úgy, ahogy két évvel később, a lányom születésekor is. A körülmények sajnos nem javultak, a történtek egy részére mégis kimondhatatlan hálával gondolok vissza. Most sem állítom, hogy minden tökéletes volt, van, akihez lenne egy-két keresetlen szavam, de olyan is, akinek sosem tudnám eléggé megköszönni azt, amit életem legkiszolgáltatottabb helyzetében értem és a lányomért tett.

Frontvonal – a körülmények ellenére

A KSH adatai szerint ma 202 ezren dolgoznak az egészségügyben.

Frontvonal – egyre gyakoribb szinonimája ez a rendszernek, kétségkívül jogosan. Ami mégis zavar, az az, hogy ez nem újdonság. Ők eddig is ott álltak.

Felháborító, hogy az állam úgy gondolja, nem az ő dolga, hogy védőfelszereléssel lássa el a háziorvosokat. Dühítő, hogy a kórházakban nincs elég maszk. Az pedig valami örkényi nonszensz, hogy az Országos Vérellátó Központban dolgozókat egyenesen letiltották a használatukról. De vajon meglepő is? Nem.

Tavaly a budapesti Péterfy Kórház Manninger Jenő Baleseti Központjában robbant a botrány: a műtétek során a résztvevők által viselt ólomkötények, melyek a káros röntgensugaraktól védik meg az orvosokat és ápolókat, használhatatlan állapotban vannak. Később kiderült, a kórház baleseti központjának nemcsak megfelelő eszközei nem voltak, de érvényes, jóváhagyott Munkahelyi Sugárvédelmi Szabályzata sem 2017 óta. Nem sokkal később, tavaly nyáron tragikus hirtelenséggel elhunyt a Péterfy egyetlen érsebésze, aminek következtében – érthetetlen (?) módon – összeomlott a teljes fővárosi ellátás.

De nem maradtunk tömeges felmondások nélkül sem. Egy-egy vezető eltávolítása, vagy a bérfeszültségek rendezetlensége miatt akár teljes osztályok álltak fel egyszerre, egyetértésben. Bár az OECD, azaz a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet statisztikái szerint 2003 és 2016 között mind az ápolók, mind a szakorvosok bére növekedett itthon (előbbi vásárlóerő-paritáson 1,7-szeresére, utóbbi kétszeresére nőtt), a magyar egészségügy legsúlyosabb problémája, az elvándorlás kérdése nem tudott megoldódni.

2010 és 2016 között összesen 6 900 orvos kért szakképesítése külföldön történő elismerése céljából hatósági bizonyítványt, hívja fel rá a figyelmet a GKI (Gazdaságkutató Zrt.) egy tanulmányban. 2007 és 2016 között ráadásul 1 863 milliárd forint forráskivonás történt az egészségügyben, ami, ha a béreken nem, akkor egészen biztosan máson ütött fájdalmas sebet.

De mehetnénk még visszább az időben, beszélhetnénk a fekete ruhás nővérről, és sorolhatnék még ezer meg egy esetet, ami jól mutatja, hogy mekkora bajban vannak az egészségügyi dolgozók, akik megint meg fogják menteni az életünket. Mert ne legyen kétségünk felőle, így történik majd. Akárhány csatát is veszítsenek, az értünk vívott háborút végül megnyerik.

Miért csak most?

Az elmúlt időszakban  alulról szerveződő  kezdeményezések sora indult a megsegítésükre. Számos helyen indult például adománygyűjtés, éttermek szállítanak ingyen ételt a kórházi dolgozóknak, és korábbi feladatukat elvesztett kézművesek, varrónők varrnak szövetmaszkokat, mert a kicsi is több, mint a semmi. Jó ezt látni. 

De miért csak akkor segítünk és kezdünk el tapsolni, amikor már a mi szempontunkból is éles a helyzet?

Miért csak egy világjárvány idején vesszük észre, hogy mit tesznek értünk egyébként szó nélkül nap mint nap az egészségügyi dolgozók? Miért nem tudtuk még egy kormánynál sem elérni, hogy méltó körülményeket teremtsenek az áldozatkész, és sokszor tényleg emberfeletti munkájukhoz? Vajon hányan szégyellik még magukat velem együtt legalább egy kicsit, miközben megtapsolják a „csatába vonulókat”?

Ők tényleg mindenkit megmentenek majd, akit tudnak. De ki menti meg őket?

Láttam valamelyik nap egy német videót. Egy mentős lányt tapsoltak meg a szomszédai. Megható volt, ő pedig kisimult és mosolygós. Integetett, aztán beült a gyönyörű fehér Audijába és elhajtott dolgozni. Az Eurostat 2017-es adatai szerint Németország GDP-arányosan 11,3 százalékot fordít az egészségügyi kiadásokra. Az EU-tagállamok között, Franciaországgal karöltve, holtversenyben áll ezzel az első helyen. Magyarország 6,9 százalékkal (Eurostat, KSH) kullog a sereghajtók között.

Tapsolok és szégyellem magam. Arra tanítottak, hogy ne kérjek olyat, amit nem tudok viszonozni. Mégis úgy érzem, ezt teszem. Nem, nem igaz, hogy mi nem tehetünk, vagy nem tehettünk volna az egészségügyi dolgozókért soha semmit. Ez önámítás. Az igazság az, hogy magukra hagytuk őket. Éppúgy, ahogy a tanárokat is. Rajtunk, a mi vezetőink felé támasztott elvárásainkon is múlik, hogy ők milyen körülmények között végezhetik a munkájukat. Azt, aminél per pillanat nincs fontosabb a világon.

Ébredjünk fel végre! És tapsoljunk, mert megérdemlik. De a taps többé nem elég.

Fotó: Freepik.

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely