Méltóság kiárusítva – Ezért nem akarom tudni a koronavírusban elhunytak alapbetegségeit

Demencia, pszichiátriai kezelés, súlyos alkoholizmus, depresszió és extrém túlsúly – csak néhány megdöbbentő “alapbetegség”, melyet a koronavírus magyar áldozatainak listáján olvashatunk. Te szeretnéd, ha az összes ismerősöd tudná, hogy mitől szenvedtél életedben? Én biztos nem. Mert ez magánügy.  Beazonosítható módon közzétenni a koronavírus lefolyását és végeredményét befolyásoló alapbetegségeket  a halottal szemben kegyeletsértés, az élőkkel szemben pedig kimondhatatlan érzéketlenség. 

Extrém túlsúly. A koronavírus mellett ez volt az egyetlen alapbetegsége a legfiatalabb, csupán 37 éves magyar elhunytnak – legalábbis a diszkrétnek egyáltalán nem nevezhető kormányzati tájékoztatás szerint. Szándékosan nem írom le sem a nemét, sem a hozzárendelt számot, mert egyáltalán nem értek egyet a jelenlegi gyakorlattal. Először akkor kattintottam az elhunytakkal kapcsolatos adatokra a hivatalos honlapon, amikor mindannyiunk nagy megelégedésére végre elkezdték közzétenni azokat, másodszor most, hogy minden szalagcímről ez kiabált vissza, és nem tervezem, hogy a közeljövőben újra megteszem.

Mi a gondom? Cikkünk születésének pillanatában 2 583 regisztrált fertőzöttet számol a központi honlap, 498 gyógyult beteget és 280 elhunytat. Utóbbiakat listázva: egy szám, a beteg neme, életkora és az alapbetegségek meglehetősen fura sora. A TASZ (Társaság a Szabadságjogokért) már március végén figyelmeztetett rá, hogy nem elfogadható, ha az adatokat sorszámmal megjelölve és minden egyes személyhez érzékeny egészségügyi információkat rendelve hozzák nyilvánosságra. A listázás szükségtelen és kegyeletsértő, emelték ki. Hogy miért? Mert az elhunytak beazonosíthatóvá válnak, és olyan intim információkról értesülhet a környezetük, amelyekről talán okkal nem tudtak korábban.

És bár érthető ábrán mutatták meg, hogyan is kéne ezt jól, a személyiségi jogok megsértése nélkül csinálni, természetesen semmi sem változott. Nemcsak számot rendelnek az elhunytakhoz, de még mindig egyenként felsorolják az alapbetegségeket is. És itt jön az igazán nagy meglepetés.

Az csak egy dolog, hogy van, akinél csupán annyit írnak, hogy daganatos betegségben szenvedett, másnál pedig az összes létező áttétet is megnevezik, de – az extrém túlsúlyon kívül például – egyes elhunytak mellett szerepelnek a listán olyan kórképek is, mint a demencia, a hosszantartó alkoholizmus, a súlyos depresszió vagy a pszichiátriai kezelés.

El tudjátok képzelni, milyen érzés lehet, hogy elvesztett szerettünkről már az összes szomszéd tudja, hogy nem karrier break-et tartott decemberben, hanem a pszichiátrián feküdt?! Vagy azt, hogy súlyos depresszióval küzdött, esetleg komoly alkoholproblémái voltak? Vagy, hogy bár mindig óvatosan kerültétek a témát, most, a halála után ország-világ előtt alázzák meg, rányomva az extrém túlsúly pecsétjét. El tudjátok képzelni, hogy egész életében eredménytelenül küzdött a felesleges kilókkal, és már nem vágyott másra, csak normális életre? És azt, hogy előfordulhat, hogy bizonyos betegségeiről bár tudott, még a legközelebbi hozzátartozóinak sem beszélt?

Nemcsak számok voltak, hanem ugyanolyan emberek, mint mi. Megérdemelnék a diszkréciót.

Nem vagyunk egyformák, és míg egyesek nem szégyellik a gyengeségüket, mások a legszentebb magánügyükként tekintenek rá. Ehhez pedig nemcsak életükben, de a halálukban is joguk van.  

Úgy gondolom, az alapbetegségekről való tájékoztatásnak egyébként van értelme. Arra való, hogy megnyugtassa a közösséget, illetve felhívja a figyelmet a veszélyeztetett csoportokra. Arra, hogy komolyan vegyük, hogy most még a szokottnál is jobban kell vigyázni a magasvérnyomással küzdő nagyira, és érdemes otthon tartani a daganatos beteg nagypapát, mert a magas rizikócsoporthoz tartoznak.  És igen, azt is tudom, hogy az az obezitás (az extrém elhízás) valóban komoly betegség. Nem csupán esztétikai probléma, de az egészséget súlyosan veszélyeztető, kóros állapot, amely sokszorosára növeli a kockázatát annak is, hogy valaki egy koronavírushoz hasonló fertőzésbe haljon bele.

Vagyis értem, hogy miért fontos beszélni erről. Egy bizonyos szintig. De valóban szükség van rá, hogy beazonosítható módon tegyük ezt? Hogy az egész ország tudomására hozzuk az extrém túlsúly, a pszichiátriai kezelés vagy egy súlyos depresszió tényét? Mégis hol a határ? Tényleg annyira elvette az eszünket a koronavírus-helyzet, hogy nem vesszük észre, mikor kéne megálljt parancsolni, és embernek maradni?

A holtak nem védhetik meg magukat, a hátrahagyott élőknek pedig épp elég nagy feladat lesz megküzdeni a gyásszal. Ennyi részvétre ismeretlenül is, bármikor képesnek kellene lennünk.

Most mindannyian sérülékenyek vagyunk, mindannyian félünk. Van is mitől. Még magunk sem tudjuk, kitől mit vesz el a járvány. De bárhogy is alakuljon a sorsunk, az emberi méltóság megőrzéséhez ragaszkodnunk kell. És nemcsak akkor kell kiabálni, ha saját magunkról vagy a szeretteinkről van szó, hanem akkor is, ha ismeretlenektől veszik el azt. Így maradhatunk emberek egy embertelen helyzetben is.

Fotó: Freepik. 

 

Vélemény, hozzászólás?