Egy találkozóra megyek. Barátnőm lakásában gyűlünk össze teázni és beszélgetni. Ez egy hétköznapi jelenet is lehetne az életemből, amikor megbeszéljük a családi dolgainkat, pletykálkodunk a hazai celebekről és elmesélem, milyen messzire el tud úszni a kislányom egy levegővel a víz alatt. De ez nem egy szokásos barátnős találkozó volt. Most egy ukrán lánnyal találkoztam, aki időt szakított rám, és ismeretlenül is bizalmat szavazott nekem annyira, hogy elmesélje élete legijesztőbb hetének történetét. László Györgyi írása.
A liftben már idegesen feszengek, nem tudom, hogyan kérdezzem őt az elmúlt napok eseményeiről úgy, hogy semmiképp ne tépjek fel benne sebeket. Aztán rájövök, hogy ez lehetetlen, mert ezek a sebek nemhogy nem forrtak még be, de éppen most keletkeznek.
Anastasiya, a fiatal, csinos és barátságos lány, barátnőm konyhájában ül és első ránézésre annyira hasonlít egy ismerősömre, hogy ez váratlanul felzaklat. Olyan, mintha régről ismerném őt. Az angol mellett ukránul és oroszul is beszélő, designerként dolgozó lány Kijevben nőtt fel és mostanáig ott lakott egy albérletben a lakótársával. A többit már ő meséli el:
„Február 22-én a barátaimmal néztük Putyin videó üzenetét, amiben elismerte a kelet-ukrajnai szakadár területek önállóságát. Emlékszem, nem hittük el, amit hallunk. Nem értettük, hogy a független Ukrajnát hogy akarhatja valaki egyik napról a másikra elfoglalni. Abban a tévhitben éltünk, hogy a 21. század már sokkal civilizáltabb az előzőeknél és tanultunk a világháborúk szörnyűségeiből. Azt hittük naivan, hogy a covid helyzet után – ami az egész világot megtépázta gazdaságilag – senkinek nem jutna eszébe megtámadni egy másik országot.
Abban a percben az agyunkkal bár felfogtuk, hogy ebből könnyen háború is lehet, az utolsó pillanatig ezt nem hittük el igazán.
Ettől függetlenül már napokkal korábban összepakoltam egy túlélő csomagot a legfontosabb irataimmal, pénzzel, étellel, higiéniai termékekkel, ruhákkal.
A legelső robbantások hajnali 5-kor érkeztek és álmomból ébresztettek fel. Az első gondolatom az volt félálmomban, hogy biztos valahol tűzijátékoznak vagy ünnepelnek valamit. Egyszerűen nem hittem el, hogy ez most tényleg megtörténik, mintha egy rossz álomban lennék, ahonnan mindjárt felébredek.
A valóság azonban gyorsan utolért. A lakótársam annyit kérdezett, hogy: “ Szerinted most elkezdődött?” Szinte meg sem várta a válaszomat, egyből fogta a saját előre összeállított táskáját és elhagyta a közös albérletünket, engem pedig magamra hagyott az ijesztő gondolataimmal.
Ott álltam hajnalban egyedül egy albérletben és azon zakatolt az agyam, mitévő legyek.
Fogtam a saját csomagomat, elzártam a vizet, és arra gondoltam, valószínűleg soha nem fogok visszatérni többet ebbe a lakásba a maradék holmimért.
A kapkodásban a mobiltöltőmet is ott felejtettem a lakásban. Még akkor sem hittem el, mi történik, csak lementem az utcára sokkos állapotban, ahol már pár ember bolyongott céltalanul és ijedten.
Próbáltam taxit hívni, de nagyon nehéz volt találni egyet, mindegyik foglalt volt. Amikor végre sikerült fogni egyet, akkor anyukám lakásába irányítottam, aki szintén Kijevben lakik.
Közben felhívtam telefonon anyukámat, akit én ébresztettem fel azzal, hogy kitört a háború.
Ő messzebb lakott a bombázástól, csak halkan hallotta a robbanások zaját, ezért először nem is tulajdonított neki nagy jelentőséget. Bár kértem korábban, hogy ő is készüljön fel arra, ha hirtelen el kell hagyni a várost, de csak akkor kezdett el összepakolni.
Míg a taxiban ütem, egyfolytában azon járt az agyam, hogyan tovább, mi a legjobb lépés egy ilyen helyzetben. De nem találtam meg a helyes válaszokat, ezért az intuícióimra hallgattam.
Unokatestvérem ex-rendőr volt, és a szüleivel együtt szintén Kijevben laktak, ezért hozzájuk mentünk. Mivel az autóutak egyből bedugultak és lehetetlenné vált a kijutás, ezért úgy döntöttünk, hogy Kijevben maradunk. Első nap nagynénémék lakásában egy ágyban aludtam, de már akkor sem éreztem magam biztonságban, mert egész éjjel folyamatosan hallottam a robbantásokat.
Második éjjel lementünk a metró alagútba, az egyik állomáson. Itt már gyülekeztek az emberek, de nem volt óriási tömeg. A metróban sokkal nagyobb biztonságban éreztük magunkat, mert mélyen a föld alatt voltunk. A metró állomás biztonsági sztenderdek alapján épült, és bombázás hatására automatikusan le tudnak záródni az ajtók. Az oxigén ellátás biztosítva volt és még víz és WC is volt ott. Érdekes módon a metró járt, aki akart, elmehetett másik metró megállóba is.
A pályaudvaron nagyon nehéz döntést kellett meghoznunk anyukámmal. Ő az édesanyjához akart menni, aki a belorusz határ közelében lakik. Először én is vele akartam menni, hogy segítsek nekik. Vitatkoztunk azon, mi lenne a legjobb döntés ebben a helyzetben.
Azt mondta, hogy neki muszáj támogatni a 86 éves beteg nagymamámat, de engem szeretne biztonságban tudni, ezért minél előbb hagyjam el az országot és menjek nyugatra.
Én pedig a munkám miatt külföldről tudnám támogatni anyagilag, ezért nagy nehezen elváltunk egymástól.
Nekem megint döntést kellett hoznom, hova meneküljek ezután. A nyugati határnál lévő Lviv-be akartam eljutni vonattal, ahol a barátaimmal megbeszéltük, hogy találkozunk. A vonat zsúfolásig tömve volt emberekkel. Utolsóként sikerült bejutnom a fülkébe, mielőtt bezárták az ajtókat. 10 óra alatt jutottunk el Közép-Ukrajnából a határra. A stresszes utat először állva, majd később a földön, a csomagomon ülve tettem meg. Az út legvégén egy idegen lány a leszállása előtt átadta nekem a szivacsát, hogy azon üljek, mert neki már nincs rá szüksége többet.
Lvivben találkoztam a barátaimmal, ami Kijevhez képest sokkal békésebb volt. Egy éjszakát töltöttünk a városban és azon töprengtünk, hova menjünk. A barátaim végül úgy döntöttek, hogy Ukrajnában maradnak.
Vannak ismerőseim a Facebookon, akiknek látom a posztjait és azt, hogy maradtak harcolni az országért. Hihetetlen ezt olvasni azok után, hogy pár napja még hétköznapi dolgokról írogattak.
Az időérzékelésem is teljesen felborult: egy nap egy hétnek tűnik és már most annyira távolinak tűnik a kijevi boldog életem. Pedig ha valaki azt mondja 10 nappal ezelőtt, hogy most egy magyar lány konyhájában fogok ülni, akkor nem hittem volna el.
Nekem csak az járt a fejemben, ami anyukám mondott, hogy minél előbb el kell hagynom az országot. Mehettem volna Lengyelországba, Romániába, de végül azért döntöttem Magyarország mellett, mert oda indult ingyenes evakuációs vonat először. Így jutottam el Záhonyba, ami már a határ túloldalán volt, ez pedig óriási megkönnyebbülést jelentett számomra.
Az állomáson nagy tömeg volt már az érkezésemkor. Tele volt menekült nőkkel, gyerekekkel és Ukrajnából menekülő külföldi tanulókkal, munkásokkal (az ukrán férfiak maradtak harcolni Ukrajnában). Hihetetlen volt látni, hogy az ismeretlen emberek csoportokba verődnek, senkit nem hagytak egyedül és mindenki ott segített a másiknak, ahol tudott. Ha kellett, étellel a sajátjából, ha kellett, lelki támasz nyújtásával.
Gyakran elsírta magát valaki, de akkor mindig odajött hozzá egy idegen, aki megölelte és megvigasztalta. Soha nem éreztem ekkora szeretetet körülöttem.
A magyaroknak is nagyon hálás vagyok, rengeteg önkéntes segített Záhonyban és azóta is Budapesten. Annyi élelmiszert kaptam, amit el sem bírtam. Vonattal sikerült ingyen eljutnom Budapestre, ahol az önkéntesek segítségével sikerült szállást foglalni nekem az Airbnb-n keresztül. A szállásadómnak, Lilinek is örök hálával tartozom, mert amint megtudta a hátteremet, felajánlotta, hogy ingyen addig maradok nála, ameddig szükséges.
Budapesten töltött első napomon szürreális élményben volt részem: a Parlamentnél sétálva meghallottam egy bandát, akik az ukrán szabadságról énekeltek egy dalt a Duna partján. Megismerkedtem velük és kiderült, hogy most a zenéléssel gyűjtenek pénzt Magyarországon azért, hogy pár nap múlva vissza tudjanak térni Ukrajnába, hogy segítsenek a katonáknak étellel, ápolással, bármivel, amire szükségük van.
Most biztonságban vagyok, de éjjel így sem tudok aludni. Nappal én is önkénteskedem, és segítem a menekültek tájékoztatását, információhoz jutását a Telegram alkalmazáson keresztül. Itt tudunk ételt, szállást ajánlani vagy bármiben segíteni az embereknek. Az ukrán hírek forrását mindig alaposan ellenőrzöm, vagy hivatalos forrásból szerzek információt, mert manapság nagyon sok a fake news. Ebben is tudok segíteni a menekülteknek, hogy valós információhoz jussanak.
A munkahelyemen nagyon megértő velem mindenki. Egy nemzetközi informatikai cégben dolgozom designerként és a német főnököm a háború kitörésekor jelezte nekem, hogy most semmi nem fontosabb az életemnél és annyi extra fizetett szabadságot kapok, amennyire szükségem van. Felejtsem el a munkahelyi problémákat, a projektjeimet és koncentráljak a biztonságomra.
Szerencsére a munkámat egy laptoppal bárhonnan el tudom végezni, így az a tervem, hogy holnap repülőre ülök és elmegyek a portugál rokonaimhoz, és ott fogok élni, onnan fogok dolgozni. Azt, hogy ez meddig fog tartani, nem tudom megmondani. A legnehezebb ebben a helyzetben, hogy sosem tudod, jó döntést hoztál-e. Ezt majd az idő fogja utólag eldönteni.
Anyukámmal minden nap beszélünk mobilon, rengetegszer keresem, hogy minden rendben van-e velük.
Nagyon aggódom értük, mert nem tudom, hogy a következő pillanatban nem esik-e bántódásuk, amikor hallom a háttérben a robbantásokat.
Nagymamám sajnos annyira gyenge, hogy ő biztos nem tud elköltözni. Anyukám még kivár nála, ha nincs más út, akkor ő is eljön Portugáliába a rokonainkhoz.
De ez az ő döntése, csak remélni tudom, hogy időben lép.
Nagyon szeretnék velük lenni most, de azt is tudom, hogy anyukám annak örül, hogy én biztonságban vagyok, és így legalább tudom őket anyagilag támogatni.
Különös nép az ukrán: a szabadságáért az utolsó leheletéig harcol, de a bajban mindennél fontosabb, hogy támogatást nyújtson a rászorulóknak, akkor is, ha ő maga is nagy bajban van. Az utóbbi pár napban rájöttem, hogy semmi nem fontosabb az emberi életnél. A tárgyak miatt, amiket hátra hagytam, nem érzek bánatot. Pénzen minden szükséges holmit meg tudok venni. Ezeknél ezerszer fontosabb a saját elveinkhez való hűség, és az, hogy a legnagyobb megpróbáltatásokban sem adjuk fel…”
Anastasiya története sokkolóan hatott rám. Aztán rádöbbentem, hogy késésben vagyok, már várnak a gyerekeim otthon a vacsorával. Hiszen az én életem még nem fordult ki teljesen a sarkából. Sietve búcsúzunk és megígértettem vele, hogy mindenképp megírja nekem Viberen, ha épségben eljutott Portugáliába. Már egy napja ott kéne lennie, én pedig egyfolytában várom az üzenetét.
Csak remélni tudom, hogy minden rendben van vele…
A fotók Anastasiya saját képei
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
