Mi lesz, ha elkapom? – Várandósság járvány idején

85 nap. Már csak 85. Még 85. Mi lesz a kisbabámmal? Ott lehet velem a szülésnél a férjem? Mi van, ha még akkor is tombol a vírus? Mi lesz, ha izolálnunk kell majd a picit a nagyszülőktől is, akik pedig annyira várták őt? És mi lesz…, figyelj, mi lesz, ha elkapom? És mi lesz, ha meghalok? Olvasónk mesél érzéseiről.

Negyven felett lettem életemben először várandós. Könnyen lehet, hogy ez nemcsak az első, de az utolsó terhességem is egyben. Tudom, hogy most örülnöm kellene. Tudom, hogy már meg kellene vennünk lassan a babakocsit, és járni a bababoltokat egy ergonomikus és mellette persze cuki pelenkázószekrényt keresve, 32 foggal nevetni, miközben egy-két csepp rózsaszín festékkel az arcomon, a nyelvem hegyét kidugva épp a babaszoba falát festem. Tudom, hogy ilyenkor szoktak sokD-s babamozira menni a boldog párok, és napokig elemezgetni, hogy kire fog hasonlítani ez a gyerek. Tudom, hogy most napestig a pocakomat kéne figyelnem, és ha nem ilyen állapotban lennék, akkor talán már réges-rég naponta beszélgetnék a kisbabámmal, ahogy abban a csodás könyvben olvastam.

A harmadik trimeszter elején vagyok, és szerintem még életemben ennyit nem sírtam és szorongtam, mint most.

Jaj, kérlek, ne mondd, hogy ne szorongjak, mert az árt a babának! Szerinted nem tudom? Még egy dolog, ami miatt még rosszabbul érzem magam.

Hírfogyasztó ember vagyok, aki szeret minden őt érintő dologgal kapcsolatban több oldalról tájékozódni. És túlságosan is szeretek mindent kézben tartani. Csakhogy a terhesség önmagában is kontrollvesztett állapot, a szorongást pedig irgalmatlanul tudja fokozni a túl sok hír befogadása, szóval ez most egy gyilkos kombináció.

De te mit éreznél, amikor az addigi “terhesekre nem veszélyes” hírek helyett egyszer csak elkezdenek szivárogni a “meghalt a 27 éves kismama” és az “újszülött áldozata is van már a koronavírusnak” szalagcímek?

Vagy mit éreznél akkor, amikor az első kórház bejelenti az országban, hogy sajnos mostantól beláthatatlan ideig nincs apás szülésre lehetőség? Aztán a második és a harmadik is. És onnantól naponta frissíted az egészségügyi minisztérium honlapját, hogy lásd, a te kórházad bekerült-e már a korlátozók közé. Hogy két sírás között felváltva nyomozol “hogyan kell szülni” anyagokat az anyanyelveden és az ország nyelvén, ahol élsz, mert jobb híján arra jutottatok, hogy meg kéne próbálni az utolsó pillanatig otthon maradni, hogy legalább addig együtt legyetek. Mert erre a pillanatra vártatok mindketten egész életetekben.

Közben meg… micsoda “first world problem” az már, hogy nem lesz apás szülés, vagy hogy sehogy nem álltok a gyerekszobával! Röhejes.

Szóval a lelked mélyén pontosan tudod, hogy gáz most emiatt ennyire összeomlani. Merthogy amúgy nincs semmi baj.

Igen, a férjed állása már most veszélyben, te emberekkel dolgozol, úgyhogy egy hónapja amúgy sincs már munkád, de ezt most nem is bánnád, csak hát a bevételek… De mindegy is, kit érdekel, hiszen baj, az nincs. A baba egészséges. Ti is azok vagytok. Az immunrendszered, leszámítva azt, hogy kismama vagy, rendben van. Szóval a jelenben minden oké. És igen, ésszel abszolút tudod, hogy a történelemben ezerszer rosszabb körülmények között is szültek nők, és még mindig össze kéne tenned a két kezed, és mindent elkövetsz, hogy kijöjj ebből a lelki állapotból, és oldd a szorongásaidat, és tudj örülni annak, ami van, és nem foglalkozni azzal, amiről semmit nem tudunk, a jövővel…, de valahogy kevés most minden észérv.

Tessék, már megint sírok. Biztos a hormonok.

Fotó: rawpixel. 

 

 

Vélemény, hozzászólás?