Így utólag visszanézve azt hiszem, mindenről a maximalizmus(om) tehet. Filozófiám középpontjában már egy jó ideje az állt, hogy már eltelt egy év az első karanténidőszak és koronavírus-sokk óta…Túléltük valahogy, közben tapasztalatokat szereztünk, tehát kell, hogy legyen tanulás a rendszerben. Másodszorra nem futhatok neki ugyanazzal a naivitással, mint egy éve.
Ennek szellemében igyekeztem Noémi lányomnak a nyugodt online tanuláshoz minden feltételt megteremteni. Azzal kezdtem, hogy előző hétvégén kitakarítottam a szobáját padlótól a mennyezetig: ablakot pucoltam, függönyt mostam, íróasztalt sikáltam, rendet raktam és port töröltem.
Az első félévi kőkemény matekgyakorlással megszerzett kitűnő bizonyítványért kapott tablethez (juhéjj, idén végre van elég megbízhatóan működő eszköz a házban!) bambuszból készült állványt szereztem be az IKEA-ból még a vasárnapi zárás előtt, este nyolckor. Épp illett a szoba miliőjéhez. A környezetbarát megoldásért (nem egy újabb műanyag darab…) gondolatban külön piros pontokkal jutalmaztam magam. Így kell ezt csinálni, na! A gyerekszoba olyan gyönyörű, rendezett és illatos volt, mintha egy magazinfotózására készülődtünk volna.
De ennyivel nem értem be. A teljes heti menüt (ebéd és vacsora) előre megírtam, a hűtőre kifüggesztettem. A tartós hozzávalókat beszereztem, a frisseket a beszerzőnek (férj) listába szedve és napokra bontva, feladatként kiosztottam.
Tökéletesen meg voltam róla győződve, hogy az egy évvel ezelőtti helyzethez képest idén igazán felkészülten vágunk bele a „minden nap hétvége” fedőnevű kalandba. Elégedetten zuhantam vasárnap este ágyba.
Nos, ez volt az elmélet…az elképzelés szinte tökéletes volt. Csak egyetlen apró részlet maradt ki. A KUTYA.
Karácsonykor ugyanis egy kölyök vizslával bővült a család. Brownie-t (így hívják) mindenki imádja, egy igazi sportkutya, mindent (is) rág, hatalmas füleinél és mozgásigényénél csak a szeparációs szorongása nagyobb, ha a család tagjaitól távol(abb) kell lennie (pl. éjjel). Ezt némi elégedetlenséggel nyugtázza, de ha végre túl vagyunk az éjszakán, napközben egy igazi szeretetgombóc. A héten múlt 5 hónapos.
Az első nap az online iskolában már reggel kisebb zökkenőkkel indult. Ez nem tetszett, nem illett a „tökéletesen felkészült vagyok” illúziómba. Először is, a tablet nem úgy viselkedett, mint kellett volna. Rengeteget értekezek online, és eddig sosem voltak technikai problémáink a nettel. Most többször is elment, a lányom nem látta magát a videóban, nem hallotta az osztálytársait, a tanító nénit, sírásra görbült a szája, és kérte, hogy csináljak valamit.
Többször nekifutottam, de csak nagyon nehezen javult meg, szerintem akkor is magától – azt hiszem, erre mondják, hogy a „technika ördöge”. Kicsit leizzadtam, mert közben Noémit a római számokból kérdezte a tanító néni, és kínomban rosszat súgtam neki, de sebaj. Az, hogy közben a kutya is beleugatott a matekórába, és a tanító néni kérte, hogy távolítsuk el, csak hab volt a tortán, de ezt még mindig átmeneti zökkenőnek vettem, ahogy azt is, hogy Brownie nem értette, hogy miért kell nekünk a nappaliban ücsörögni bezárt ajtó mögött, ha Noémi az emeleten van. A játszópajtása fent, ő lent. Kutyaként ezt csak az ajtó módszeres kaparásával, nyüszítéssel és ugatással lehet kompenzálni, ugyebár.
Én továbbra is tűrtem, türelmesen, „majd hozzászokunk” alapon, egy Buddha nyugalmát magamra erőltetve. Az ebéd viszonylag rendben zajlott (éljen a tervezés!), a frissen főzött kávéval elégedetten hátradőlve és a gondolataimba merülve azonban még nem sejtettem, hogy a nap csúcspontja még csak ezután fog következni.
Délután egy fontos üzleti hívás érkezett, amit nem tudtam azonnal felvenni (szolfézsórára készülődtünk, és valami még hiányzott), és kértem, hogy ha lehet, visszahívnám az illetőt 15 perc múlva. Ez meg is történt (időközben elkezdődött a szolfézs), de hiába csörögtem többször is, nem vette fel senki. Újabb 20 perc, lassan vége az online órának, amikor nyugodtan tudok telefonon beszélni, de még mindig süket a telefon.
Már tűkön ültem, sőt… kezdtem magamban elkönyvelni, hogy kész, ennyi volt, egy újabb megbízás ugrott, mert nem voltam elérhető bármikor, bárhol, és visszahívást mertem kérni. És akkor végre megszólalt a telefon, éljen-éljen! Kezdődhet az alkalomhoz illő (első, ismerkedő beszélgetés volt!) diskurzus, eddigi karrierem és fontosabb munkáim bemutatása, okos kérdések, vicces, de kulturált megjegyzések, kellemes, intelligens hangvétel… ahogy az egy első beszélgetésben dukál. Egy dologgal nem számoltam megint, és az: A KUTYA.
Hogy véletlenül se vakkantson közbe, Brownie-t kiküldtem a kertbe futkározni. Egy darabig minden rendben is ment, de aztán feltűnt, hogy nagy a csend, és nem jelez, hogy be akarna jönni. Akkor vettem észre a szájában a kakis zacskót (sajnos véletlenül olyan helyre került, ahol könnyen elérte), ahogy vicsorogva szorítja a fogai között, és időnként feldobja a levegőbe, majd rutinosan elkapja, mint egy kis zsonglőr.
A feneke az égnek meredt, csóválta a farkát veszettül, a feje pedig a földön lapult, ahogy kell. Az a félreérthetetlen „na, ki játszik velem?” kutyapóz… Én, még mindig a vonalban, ecsetelve a legjobb tulajdonságaimat, mindenre tudtam gondolni, csak a játékra nem. Lelki szemeim előtt megjelent, ahogy a sokadik feldobás után kilyukad a vékony zsák, és a nem kevés tartalma a) a kert számos pontján hever szétterítve és széttaposva b) a szájában landol és éktelen büdös lesz c) mindkettő egyszerre.
Akcióba lendültem. Persze teljes némaságban, hogy a hívás másik oldalán ebből ne derüljön ki semmi. Az akcióterv első része az volt, hogy a kert egy-egy semleges pontjára hajítottam az egyik papucsomat, hátha elejti a kakis zacskót, és inkább a papucsért megy, de hiába.
Ez a trükk eddig mindig bevált, azon a napon még ez sem. Cserébe én zokniban araszolhattam a hiányzó papucsért, még mindig a vonalban, fél szemmel a kutyát figyelve, hátha mégis leteszi valahol a kakis zacskót. Úgy tűnt, Brownie kiszagolta, hogy ezzel most sakkban lehet tartani, és az istennek nem tette le.
Nem volt más választásom, be kellett vetnem a vetődést, de még előtte elengedtem a fülem mellett egy kiáltást az emeletről, ahol Noémi a szolfézs helyett az akciómat figyelte, és a „Kapd el, anya!” buzdítással igyekezett segíteni. A vetődés másodszorra bár, de sikerült. Ráugrottam a kutyára, elkaptam, óvatosan kioperáltam a szájából a zacskót, és közben még mindig a hívásban, elhelyeztem biztonságos helyre, szerencsére a tartalmával együtt, sértetlenül.
Azt hiszem, ez volt az a pont, ahol elengedtem a kontroll és a felkészültség illúzióját. És őszintén remélem, hogy a szomszéd kertekből nem nézte végig a jelenetet senki. A hívás jól sikerült, bár nem minden részletre emlékszem… Azóta viszont egész másképp tekintek a napjainkra, és gyakran eszembe jut a „Szeleburdi család” c. film. 1981-ben készült, épp 30 éve. Csak én érzem úgy, hogy ami a kisgyerekes családok kalandos és vidám mindennapjait illeti, nem sok minden változott azóta?
Nyitókép: Bulla Bea.
