Rég voltam már moziban. De tényleg. Valamikor a koronázás előtti időkben. Akkor is biztosan valami gyerekfilmen. Aminek a felét legalább átaludtam volna, ha közben nem ömlik az ölembe kukorica, meg némi üdítő, hogy ott is takaríthassak a család után. A végét sose láttam semminek, mert az aprónép húgyhólyagja kisebb, mint a büféből kötelezően becipelt fél liter löttyös pohár.
Futni mentem filmkritika.
Premier előtti bemutatóra kaptam meghívót. Meg sem néztem, mi lesz a film, csak feldobtam a barátnőimnek az ötletet.
Abban a pillanatban jó ötletnek tűnt kiszakadni itthonról egy estére, megdumáltuk, hogy mozi után még be is ülünk valahova. Ha már egyszer sikerül eltűnni otthonról, senki sem siet haza.
Készülődés közben néztem meg az előzetest. Míg alapozóval próbáltam tagadni a korom, meghallottam Udvaros Dorottya hangját. Aztán Csányit. Micsoda? Maraton futás? Jaj ne már. Remélem nem arról fog szólni, hogy lépjünk ki a komfortzónánkból, meg győzzük le saját magunkat, mert akkor.. Kezdtem elbizonytalanodni, hogy menjek-e egyáltalán.
Évek óta én vagyok a fő-programlemondó. Az az idegesítő utolsó pillanatos típus. Aki mindenkinek megígéri, hogy megy, aztán sose ér oda. Pötyögöm a csoportos üzenetet: „Csajok..” Már várhatták, mert azonnal jött a válasz: „El se kezd! Tedd be a segged az autóba és indulj!”
A cég, akik a premier előtti vetítést szervezték, csak annyit kért, hogy egy ingyenes applikációt töltsünk le a telefonunkra, ezt be is kellett mutatnunk. Pofás kis app, a film előtt pár szóban el is mondták mi mindenre jó, séta, túra, kerékpározás közben pontokat lehet gyűjtögetni, hogy vannak fent túraútvonalak is.
Na jó, emiatt megtartom, arra még rá lehet venni, hogy bolyongjak az erdőben, más sport szóba sem került nálam évek óta.
Véletlenül üdítő és rágcsa nélkül ültem be (gondolom a tudatalattim kerüli a borulékony dolgokat), azért még gyorsan kiszaladtam. (Ki lehet találni, vajon négyünk közül ki ette le magát sajtszósszal… K.. Karma.)
Nem vártam sokat, igazából nem vártam semmit. Mint amolyan átlag anyucik, akik ritkán futnak össze élőben, suttogva kommenteltük a jeleneteket, hogy „Nézd, pont ilyen szemüveget akarok!” meg „Azállat, de marha jól néz ki az Udvaros Dorottya”
„Melyik az? Melyik az? Basszus tényleg, de jó alakja van!” De azok az első ecsetvonások ahogyan körberajzolták a karaktereket levettek a lábamról.
Udvarosnak három lánya és egy halott férje (Csuja Imre) van a filmben, akivel sorban húzták le a tételeket a bakancslistájukról. A maraton lefutása maradt örökségül, amit az életét újraszervező özvegy a három lányával közösen szeretne kipipálni.
Az első ordenáré röhögést Kata (Lovas Rozi) buggyantotta ki belőlem, aki olyan életet él, mint a legtöbb háztartásban fellelhető nő. Apa a kanapén, fiúk a szobájukba zárkózva, anya leginkább az étel előállító funkciót tölti be ebben az idillben, amúgy senkit sem érdekel, hogy közben neki is vannak munkahelyi gondjai, vagy úgy egyáltalán. Saját élete.
A legtöbben belesavanyodunk, beledurcásodunk ebbe az állapotba, de Kata fapofával beszól egy olyat, hogy attól egyből vigyázzba vágták magukat a fiúk én meg visítva, röhögve éljeneztem, mint aki meccset néz, nem is filmet. Mert kimondta.
Mert nem vett egy nagy levegőt és főzte tovább a virslit némán, hanem… Hogy is szokták az ilyen szituációkat jellemezni? Tűsarkúval a mogyoróra. El se vette, mert minek az a papír. Hogy neki számít-e, az meg kit érdekel? Cukiskodjál csak a konyhában.. Te maratont futni? Ne röhögtessél…
Emma (Trill Beatrix) visszarepített az években oda, ahol senki sem találja magát. Ahol se normális pasik, se normális munkahelyek nincsenek, és ahol ezt annyira megszokod, hogy amikor szembe jön veled a nyilvánvalóan tökéletes megoldás, inkább átharapod a torkát, nehogy abban is csalódnod kelljen.
Szurkolsz neki, de közben magadat látod, ahogyan huszadszorra is a rossz gombot nyomod meg. És csak röhögsz és röhögsz, mert görbe a tükör, de attól még felismered benne életed összes fájdalmasan nevetséges részletét.
A harmadik lány Dornia (Tenki Réka) látszólag sínen van, és elégedett is az életével. Imádtam, hogy az anyjának is úgy vette fel a telefont, mint a többi ügyfélnek, hogy egy másodpercre sem szűnt meg ügyvédnek lenni, számomra az ő karaktere volt a leghatásosabb, legjobban felépített, akiről csak hajszálvékony lépésekben lehetett csak lefejteni a rétegeket, amiket másnapra mindig visszanövesztett. Csapkodtam a térdem a nevetéstől, amikor az iskola előtt elkapta a kis rohadék szekagépeket, és lenyomott nekik egy olyan szakzsargonnal agyontűzdelt dumát, hogy egyből tudták hol a helyük. Nem csoda, hogy a megvédett kislány Panni egyből eldöntötte, hogy ő is ügyvéd akar lenni, mert nekem is megfordult a fejemben.
Rég voltam moziban, de erre a filmre azonnal visszaültem volna. Nem akarok szpojlerezni egyetlen poént sem, úgyhogy csak a könnyekkel teleröhögött zsebkendőim számát tudom megadni, ez pedig hat darab volt.
Nem tudom visszaidézni melyik volt az a pont, ahonnan kezdve komolyan elkezdtem azon gondolkodni, hogy nekem is futnom kellene, az biztos, hogy sokat segített a szenvedésük, hogy nekik is fájt, de leginkább az tetszett, hogy otthoni göncökben kezdtek neki. Semmi olyat nem láttam, amit ne tudnék megcsinálni, emiatt olyan inspiráló hatással lett rám a film, hogy azóta minden este bekapcsolom az appot.
Húgom ötlete volt, hogy amikor esténként órákat beszélgetünk, menjünk el otthonról és sétáljunk egy nagyot. Egyre nagyobb távokat teszünk meg egymástól hatvan kilométerre, aztán a focipályán fejezem be a kört, ahol telefonnal a kezemben rajzolok valamit a térképre. Ezt a szívet a vetítés után kocogva rajzoltam. Harminc éve nem futottam. Köszönöm Hajdu lányok (és Panni)!
Fotó: Pozsgai Kitti és Vertigo Media
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
