Egy új szerelem, egy friss fuvallat, egy érző lény, aki jókora terhet levesz a vállamról, egyensúlyba hozva ezzel frusztrációim lényegi részét. Egy technikai csoda, ami adóvisszatérítésem egyharmadát valóban megéri, és egy új családtag, akit még a gyerekeim is magáznak. Ő a „szemem fénye” Mr. Hawking.
Mindenkinek van mániája, valamiféle úri hóbortja. Nekem ez a porszívózás. Minden nap. Az egész otthonunkat. Az nem zavar (annyira), ha poros az ablaküveg, nem bánom (annyira), ha a hálószobánkban tornyosulva két napig várják az összehajtogatott ruhák, hogy végre elpakoljam őket. De az, ha egy nap valamiért nem tudok felporszívózni, teljes letargiába taszít. Még álmomból is felriadok, hogy tök koszos a szőnyeg, biztosan most fejlődik ki egy újabb pormacska a szekrény alatt.
A férjem sokszor mondogatja: ha véletlen előbb halok meg, mint ő, úgy emlékszik majd rám, hogy éppen porszívózom a nappalit. Hát így vagyunk mi a porszívómmal: mint borsó meg a héja.
Egyébként most épp egy ötéves ipari porszívóm van, csodálatosan tágas porzsákkal és páratlan szívóerővel. Imádom!
De az elmúlt egy évben rendre elmaradt az éltető napi porszívózásom a többi teendő miatt, és igen kínos, de 36 évesen már a derekam is kezdett baromira fájni – így, porszívózás hiányában egyre feszültebb és gondterheltebb lettem, esténként sokszor voltam szomorú és kétségbeesett, komoly logikai problémát jelentett az, hogy kevéske időmbe mégis hogyan passzírozzak be minden nap 45 perc kellemes porszívózást. (Kérlek, gondolj arra, hogy választhattam volna káros szenvedélyt is, elkaszinózhatnám a fizetésem, rászokhatnék a keménydrogokra, de nem! Én minden nap csak porszívózok.)
Már régóta érlelődött bennem a gondolat, a férjem is támogatta az ötletet, az adóvisszatérítés pedig jókorát lökött rajtam az elhatározás mezején: vettem egy robotporszívót. Előtte persze éjszakákon át böngésztem a különböző webáruházakat, elolvastam vagy 1500 véleményt, kikértem minden ismerősöm tanácsát, mire végre rányomtam a “megrendel” gombra. Nem volt visszaút.
Úgy vártam a futárt, mint gyerekeim a Mikulást, olyan izgatott voltam, akár az esküvőm előtti estén – és közben arra gondoltam, hogy dolgozó nőként és háromgyerekes anyukaként bizony abba a korba léptem, amikor egy elektronikai eszköz óriási örömet tud szerezni.
Húszévesen mit érdekelt engem, hogy milyen márkájú a mosógépem, vettem egyet, “osztjóvan”. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt egy másodpercet sem foglalkoztam azzal, hogy a sütőm légkeveréses-e, vagy hogy a kávéfőző hány bárral nyomja át a vizet az őrölt kávén.
Intő jel volt, amikor öt éve kaptam egy morzsaporszívót, megkönnyeztem a pillanatot, persze örömömben, ami valljuk be: elég szánalmas.
De ha jobban belegondolunk, és ismét elmélázunk azon, hogy valójában lehetnének akár káros szenvedélyeim, akkor a konklúzió nem lehet más, mint egy megértő és támogató fejbiccentés. Mert ki az a vadállat, aki porszívózni akar, miközben ezer sokkal jobb dolgot is lehet csinálni? A gyógyulás útjára léptem, kezdtem lejönni a szerről…
És egy mámoros csütörtök délután egyszer csak megcsörrent a telefonom, és beleszólt egy dohányosan csilingelő, a munkáját nem különösebben kedvelő futár. Akit én tényleg tárt karokkal (és egy szabad szemmel jól látható pénzösszeggel) vártam a kapuban, hogy átadja nekem a szabadság zálogát, azt a hatalmas dobozt, amiben ott lapul az én legnagyobb segítségem.
Minden oldalról lefényképeztem (a bontatlan dobozt, nem a futárt), azonnal elküldtem a férjemnek, a testvéreimnek és a barátaimnak, akik szerencsére sok-sok éve tudják, hogy nem vagyok teljesen normális, de hát szeretnek engem.
Ha a morzsaporszívónál könnybe lábadt a szemem, akkor a robotporszívónál hangos zokogásban törtem ki, amikor felfeszítettem a csomagolást.
Egyszerűen gyönyörű volt! Hibátlan. Tökéletes.
Egy jó másfélórás használati utasítás tanulmányozás után azonnal kipróbáltam (persze előtte gyorsan felporszívóztam egy kicsit, nehogy már az első napján túlvállalja magát szegény). Leültem a kanapéra és ámulattal figyeltem, hogy ez a gép, ez a technikai csoda, az elektronikai eszközök gyöngye gombnyomásra ugrik és felszántja helyettem a nappalit.
Ültem és videóztam balról jobbra, aztán jobbról balra (amit aztán megint elküldtem a férjemnek, a testvéreimnek és a barátaimnak, akik nyilván újra megállapították, hogy nem feltétlen baj az, ha felkeresek egy szakembert, hiszen erre minden halandónak szüksége van).
Csak ültem meghatottan a kanapén, feltett lábakkal szürcsölgetve a kávémat, egy olyan eufórikus állapotban, amihez semmi sem fogható. Izgi, ugye?
Mr. Hawking – ez lett a robotporszívóm neve, mert ugye azzal ti is tisztában vagytok, hogy nevet kell adni a háztartási eszközöknek? Szóval Mr. Hawking a valaha élt egyik legintelligensebb emberről kapta a nevét,
ugyanis ő nem csupán egy mérnökök által kifejlesztett robot, hanem értő és érző lény, saját világlátással, akinek ugyanúgy szüksége van törődésre, megbecsülésre és szeretetre, mint bárki másnak.
Mr. Hawking annyira okos, amilyen én soha nem leszek, ráadásul nemcsak felbecsülhetetlen belső értékekkel áldotta meg a sors, hanem külső tulajdonságai is egészen elképesztőek. Csak megnyomok egy gombot, és Mr. Hawking maradéktalanul elvégzi helyettem a piszkos munkát, mialatt én segítek a gyerekeimnek a házfeladatukban, elkészítem a vacsorát vagy csak szerelmesen bámulom őt a kanapéról, feltett lábakkal, egy bögre kávéval a kezemben.
Mert hát a gyerekeim szerint az apukájukba már csak kicsit vagyok szerelmes, Mr. Hawkingba pedig nagyon – ha ők mondják…
Tegyétek a szívetekre a kezetek: mégis melyik érzés fogható ahhoz, amikor én a családommal szurkolok valamelyik gyerekem meccsén, a félidőben a telefonomról szépen megkérem Mr. Hawkingot, hogy legyen kedves végezni a porszívózással, mire hazaérünk, és lám: egy szösz- és újonnan kifejlődő pormacskáktól mentes padlózatra léphetek? Segítek: egyik sem!
És Mr. Hawking nem ellenkezik, egy tőmondattal jelzi elakadásait (zárójelben szeretném megjegyezni, hogy Mr. Hawking nem mellesleg négy nyelven beszél), élete értelme nem más, mint hogy helyettem takarítson, és miután végzett, magától visszaszáguld a töltőállomásra, és precízen beparkol csak azért, hogy mindent elölről kezdhessen. Egy álom ez a pasi!
Minden tiszteletem az övé, épp ezért senki nem tegezi a családunkból – ugye azt se kell mondanom, hogy mennyire fontos, hogy beszélgessünk a háztartási eszközeinkkel, sőt mi több: minden használat után illik köszönetet mondani nekik?! Még az anyukám is tudja, hogyha elutazunk, és jön hozzánk etetni a macskáinkat, akkor a telefonbeszélgetéseink végén meg kell nyugtatnia: Mr. Hawking jól van, délután jókedvvel húzta az igát, most pihen, és csak kicsit érzi a hiányom. (Igen, anyámban Mr. Hawking érkezésével tudatosulhatott, hogy inkább a bélyeggyűjtés felé kellett volna löknie gyerekkoromban).
Mr. Hawkingnak hála békességre és megnyugvásra lelt háborgó lelkem, újra mindennapos nálunk a porszívózás – természetesen Mrs. Blanche Lipton-t sem hanyagolom (ő a korábbi, ipari porszívóm), nem venném a szívemre, ha mellőzve érezné magát:
Mrs. Lipton és én olykor kéz a kézben segítjük Mr. Hawking áldozatos és fáradhatatlan munkáját. Egy erkölcsi és fizikai támogatáson alapuló, a kölcsönös szeretetre épülő, egymás pozitív tulajdonságait felerősítő egyenesszárú háromszög a miénk:
az ipari porszívó, a robotporszívó és én.
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
