– Van valami, amit még nem énekeltél el, de nagyon szeretnél?
– Igen, de nem tudom, hogy mi az.
– Elégedett vagy?
– Szeretem magam ostorozni. Hogy ezt vagy azt miért nem csináltam meg, amikor megtehettem volna. Szerintem ez az egészséges. Az elégedett és hátradőlős emberek szarul érezhetik magukat, mert nincs következő lépés. Nekem mindig van. Ha más nem, az, hogy amit eddig nem csináltam meg, az még előttem áll. Pár éve voltam egy osztálytalálkozón. Mindenki elmesélte a családja történetét, hogy mit csinálnak a gyerekei és az unokái. Az volt az érzésem, hogy mindenki megállapodott, van valahol, és ott is marad.
Én még mindig úgy érzem, hogy előttem az élet. Nincs életmű. Folyamatosság van. És abban különböző állomások, lépések és időszakok követik egymást.
Ez a mostani egy kicsit visszafogottabb, rajtunk kívülálló okok miatt. De nem szabad azt hinni, hogy na jó, megtettem, hátradőlhetek. A Pa-Dö-Dőt 32 éve csináljuk, rég hátradőlhettem volna, hogy na, jól van, ismernek, hurrá.
„Olyan van, hogy jó zene meg rossz zene, és kész”
– Számtalan stílusban énekelsz. Hol érzed magad a legjobban?
– Mindenhol jól érzem magam, zenében érzem magam jól. Ha egy szép lírai számot énekelek, abban érzem magam jól. Ha viccelődöm, tempózunk és nagyon röhögünk a Pa-dö-dővel, akkor abban érzem magam nagyon jól. A Hatszín teátrum teljesen üres nézőterén vettük fel a szilveszteri Pa-dö-dő-koncertet. Csak mi voltunk a színpadon a lányokkal. Boldogság az, amikor színpadhoz jut az ember. Főleg most érezzük ennek a súlyát és a lehetőség örömét. Disznóság kimondani, hogy közönség nélkül is istenien elvoltunk. Az a fajta életérzés, amit mi átélünk, nagyon nagy élmény. Amikor jazzt énekelek, akkor az másféle, de ugyanúgy szabadság. A zenét kell mindig felfedezni, újraélni és élővé tenni. És ebben a vonatkozásban bármilyen zenét csinál az ember, gyakorlatilag mindegy. Nincs olyan, hogy stílus. Olyan van, hogy jó zene meg rossz zene, és kész.
– Az a pontja volt nekem nagyon érdekes, hogy közönség nélkül is ugyanazt tudtátok érezni. Mi nyaraltunk együtt tánckarostul, baráti köröstől. Mikor így elmegyünk messzeföldre, veled mindig megnyeretünk egy karaoke-versenyt. Aztán a szállodakomplexum színpadán a magatok örömére nyomtok egy koncertet. Magatoknak, hiszen az odatévedő közönség egy kukkot sem ért.
– Igen, de közben nem is ez a lényeg. Jé, ott egy színpad, álljunk föl, csináljunk valamit. Vannak ezek a nyári nyaralós színpadok, amikor mi örülünk, és vannak a komoly dolgok, a Zeneakadémia, ahol tudod, hogy melyik az a pont, ahol nagyon jól szól a terem. És vannak azok a nagyon érdekes színpadok, ahol minden máshogy szól. Csináltunk a Pici bácsival egy csodálatos turnét. Keresztény templomokat, zsidó templomokat jártunk végig. A Dohány utcai nagyzsinagóga színpadán olyan Isten által érintett dolog van, hogy ott az embernek nem is kell énekelnie, mert varázslat jön elő a torkából. Ott nem vagy beteg. Nem véletlen, hogy ezeket a szakrális helyeket mindig meghatározott helyre építették. Én hiszek az energiájukban.
– Nem hiszem, hogy ismertem bárkit, aki nálad vagányabb, életigenlőbb, öntudatosabb és magabiztosabb lenne. Ez a külcsín, vagy te tényleg ilyen vagy?
– Alapból ilyen vagyok. Mindenki azt hiszi, hogy ez valami nagy belső félelmet takar, de nem akarok semmit takargatni. Ugyanolyan sebezhető, szerencsétlen barom vagyok, mint akárki más. Csak nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy ezzel vigyem el a saját energiámat. Ha valaki siránkozik, meg nyavalyog, az viszi el az energiám. Nekem nincs fekete ruhám, színesben járok. Ez nem polgárpukkasztás, hanem egy életérzés, ami kortalan. 61 éves vagyok, mindjárt 62.
Ha megöregszem, veszek egy piros, lehúzható tetejű sportkocsit, és az ősz hajamba teszek 3 kék tincset. Nem azért, hogy megbámuljanak, hanem mert jól fog esni.
– Most hány állatod van?
– Három teknős van. Kettő nagyon öreg: 35–40 évesek lehetnek. Biztos még túl is élnek engem. Most bent vannak és faforgácsba bújva szunyókálnak az előtérben. Faforgácsba temetve. Meg hát van Peti, a kutyám. És ideköltözött egy macska is, állandóan a teraszomon alszik. Így vagyunk mi. Valahol van egy siklóm, és folyamatosan vannak mindenféle mentett sünjeim. Ha valaki erre jár, akkor szívesen befogadom és föltuningolom.
– És ez így van jól, végül is, ha belegondolsz, mi lakunk az ő helyükön. Nem a szarvas megy át az úton, hanem az út megy át az erdőn.
– Abszolút. Nekem a természet iszonyatosan fontos. Somogyban voltam gyerek, Babócsán. Nagymamám Balatonszabadi-Sóstón lakott, az egész nyarat végtelennek tűnő hosszúságban ott töltöttem. A nagymamám szigorú volt. Meg kellett tanulnom mindent, ami a földdel kapcsolatos. A növényeket, kapálni, ásni, bármit. Akár még permetezni is. Nem a műkertészkedésre gondolok, amikor valaki lenyírja a füvet, hanem amikor valós kert van, és lehet, mondjuk, szőlőt kacsozni. A nagymamám mindig azt mondta, hogy ő a természetben hisz, a természet erejében. Az örökké megújhodó természeti energiákban. És ő így is élt. Amikor lement a nap, lefeküdtünk, amikor felkelt a nap, felkeltünk. Nagyon vadregényes, csodálatos gyerekkor volt. Ennek következménye, hogy én imádok vidéken lakni.
– Saját kicsi Tüskevár. Értem.
– Saját kicsi Tüskevár, igen.
