NEM OKÉ – Jótékonysági est az iskolai zaklatás ellen

Az iskolai bántalmazás NEM OKÉ. December 9-én rendkívüli jótékonysági est lesz az Átriumban. Az estre megvásárolt jegyek összegét a rászorulók programban való részvételére fordítják: egy jegy árából egyhátrányos helyzetű diák és egy pedagógus tud részt venni az iskolai bántalmazásról szóló Darázs c. előadáson és a hozzá kapcsolódó érzékenyítő foglalkozáson. A felnőttek valamint osztályközösségek számára összeállított foglalkozás célja, hogy segítsenek felismerni, megelőzni, valamint kiutat mutatni az esetleges érintetteknek és környezetüknek. Az esemény egyik védnökével, Varga Dániel olimpiai bajnok vízilabdázóval, vezető edzővel Kazimír Annamari beszélgetett.

– Ha azt mondom, hogy bullying, mi az első dolog, ami eszedbe jut?

– Általánosságban az agresszió és a frusztráció. Konkrétabban pedig azok az iskolai esetek, amikor a fizikumom miatt piszkáltak. Már akkor is teljesen hétköznapi dolognak számított megjegyzéseket tenni mások testi adottságaira. Gyerekként a magasságom okán kötöttek belém. Én voltam ugye a „nagy cula”. 

– Érdekes. Naivan azt hittem, hogy a „nagyobbak”, magasabbak ilyen szempontból védett pozícióban vannak, őket nem merik piszkálni.

– Hát, ha alacsonyak és sokan vannak, akkor merik. A közös frusztráció nagy felhajtóerő. Csoportokba szervezi a gyerekeket, amitől pedig máris bárkinél erősebbnek érezhetik magukat – mondja Varga Dániel.

– Volt olyan – akár a fentiek következtében – amikor hátránynak, vagy zavarónak élted meg a magasságodat?

– A személyiség kialakulása szempontjából a serdülőkorban átélt élmények, események kulcsfontosságúak. A későbbi identitás javarészt a kortársak visszajelzéseiből formálódik, legyenek azok akár pozitívak, akár negatívak. Tehát nem feltétlenül az igazságtartalmuk számít. Kamaszként az ember mindenre nagyon érzékeny, így a beszólások, bántások nyomot hagynak. Ez igaz rám is. 

– Utólag hogy látod, miként lehet kivédeni vagy akár megelőzni ezeket a helyzeteket?

– Sportolóként úgy gondolom, hogy nagyon fontos, hogy az életünknek ne egyetlen színtere legyen. Hogy a sikerélmény szerzésére több lehetséges terep álljon rendelkezésre. Bárkinek, de egy tinédzsernek különösen kevés, ha egyetlen közösség visszajelzéseiből táplálkozik és csak ez formálja az önbecsülését. Tehát az iskola mellett bármilyen egyéb értelmes közösségi tevékenység segíti az egészséges személyiségfejlődést. Így az is könnyebben megítélhető, hogy ki, milyen társaságban érzi jól és biztonságban magát, illetve az esetleges problémák verbalizálására is nagyobb esély kínálkozik.

– Úgy érted, hogy ha mondjuk valakit bántanak az iskolában, de ott nem mer beszélni róla, esetleg például a zeneiskolai barátainak, vagy a sporttársainak jobban megnyílik?

– Igen. Nagyon fontos lenne, hogy ezek az „élmények” ne legyenek elásva a mélybe, hogy akár egy másik közösségben szerzett barátokkal, csapattársakkal, oktatókkal és nem utolsó sorban a családdal meg lehessen beszélni. Hogy a gyerekek tudjanak kihez fordulni és merjenek is segítséget kérni. Persze minden közösség más-más kockázatot rejt, ugyanakkor kitágítja a támogató közeg megélésének lehetőségeit is.

– Most vezető edzőként felnőttekkel foglalkozol, de korábban tinédzserekkel is dolgoztál. A fizikai erőnléten túl, tudtál figyelni a tanítványok mentális és pszichés állapotára is?

– Persze. Edzőként pedagógusnak is kell lennem és mivel a kamaszoknak egyfajta apaképet jelentettem sokszoros felelősséget éreztem irántuk. De ez a felnőtt csapatomra is igaz.

Mindig szakítok időt olyan személyes beszélgetésekre, ahol nem csak a sportról esik szó, sőt legkevésbé arról. Ezen túl a csoportos diskurzusokban is nagyon hiszek, érdemes bevinni éppen aktuális – nem feltétlenül sporthoz kapcsolódó – témákat, melyek kapcsán rengeteg minden ki tud derülni egy-egy ember értékeiről, gondolkodásmódjáról.

Ezekben az a nagyon jó, hogy totálisan fel tudnak borulni az edzéseken vagy a versenyeken megszokott csapatdinamikák. Átalakul a hierarchia. Olyanok véleménye is előtérbe kerül, akik esetleg addig hátrébb sorolták magukat a rendszerben. Ezek mindenki számára nagyon hasznos tapasztalatok és hiszem, hogy személyiségformáló erejük van.

– Ez nagyon érdekes, mesélnél arról, hogy miként történik egy-egy ilyen csoportos beszélgetés?

– Van több játék is, amit korábban az ifi csapatommal csináltam. Az egyik az, amikor a csapat tagjainak el kell dönteni, hogy egy autó melyik alkatrésze lenne. Minden alkatrész nélkülözhetetlen és más-más funkciót tölt be, szóval nagyon beszédes, hogy ki, mit választ és az is, hogy a többiek erre hogyan reagálnak. Kirajzolódnak a valós, vagy vágyott szerepek. Miután ez megtörtént azt is megbeszéljük, hogy ki, miért választotta az adott alkatrészt.

A visszajelzések után teljes átrendeződés is előfordul, volt már olyan is, aki „lökhárítónak”, „ütközőnek” élte meg magát, de a csapattársak meggyőzték, hogy még hasznosabb lenne „kormányként”, tehát irányítóként. Végtelen lehetőséget rejt ez a játék.

– Milyen egyszerű ötlet és mégis mennyire izgalmas. Van még hasonló, bevált játék?

– Igen, a másik is nagyon egyszerű, de ugyanennyire jól működik; abban az emberi testrészek közül kell választani. Szerintem ezeknek igazi csapatépítő erejük van. Ahogyan kiderül, hogy ki a szív, ki a tüdő, vagy az agy, úgy az is megmutatkozik, hogy hol billen meg az egyensúly. Hiszen nem lehet egy testnek mondjuk három feje és egy lába. Ha ilyen helyzet áll elő, akkor addig beszélgetünk róla, amíg végül egy olyan funkcionáló testet kapunk, amelyben mindenki elégedett a saját helyével-szerepével.

– A sport után most kicsit apaként kérdeznélek a bullyingról. Úgy tudom, hogy kicsi fiaid vannak. Mennyire érint benneteket ez az egyre gyakoribb jelenség?

– Hát igen, nagyon benne vagyok, mert a kisebbik fiam 6, a nagyobbik 10 és fél éves. Nehéz kérdés, nehéz életszakasz. Van ugye az elmélet és van a gyakorlat, vagy mondjuk úgy, a valóság.

– Ezt hogy érted pontosan?

– Mindig is azt gondoltam, hogy ha majd lesznek gyerekeim, akkor mindent meg szeretnék beszélni velük és célom volt, hogy ugyanezt érezzék irántam. Tehát, hogy ők is szívesen osszák meg velem az érzéseiket gondolataikat. De a realitás ennél sokkal bonyolultabb. Itt behoznám azt a faktort, hogy egy gyerek – ha akarjuk, ha nem – mindig egyfajta tükör, amiben hirtelen meglátjuk a saját gyengeségeinket is. Azokat a hiányosságokat, melyek még a mi gyerekkorunkból erednek, a mi szülői mintáinkból.

– Neked mit mutatott meg ez a tükör?

– Pont azt, hogy a beszélgetés nem annyira egyszerű dolog számomra. Nem olyan csomagot kaptam, ahol a családi transzparencia meghatározó volt. Nem igazán tudtunk beszélni a problémáinkról, érzéseinkről. Ugyanakkor nagyon vágyom arra, hogy mi másfajta család legyünk. Kiderült azonban, hogy ez a vártnál munkásabb lesz számomra, mivel nincs meg bennem készségszinten. Néha nehéz helyzet elé állít, hogy szeretném tudni,  mi van a fiaimmal, de leráznak, vagy a felét sem mondják el annak, ami történik velük. Mert nem biztos, hogy a megfelelő módon közelítek hozzájuk. Magam is tanulom, hogy hogyan kell ezt jól, jobban csinálni.

– Hogyan próbálod feloldani ezeket a helyzeteket?

– Mára az a tapasztalatom, hogy nem elég egy gyereket kérdésekkel bombázni. Sőt ez inkább kontraproduktív és méginkább bezárkózást eredményezhet. Nagyon fontos, hogy meséljünk nekik magunkról, hogy saját élményeket, történeteket osszunk meg velük, melyek által közelebb kerülhetünk hozzájuk. Ha azt látják, hogy mi szívesen és nyitottan mesélünk magunkról, akkor számukra is ez válik természetessé.

– És ők már egy könnyebb csomagot adhatnak majd tovább a gyerekeiknek

– Igen, ez a cél. Amikor az anyukájukkal 11 éve megtudtuk, hogy gyerekünk lesz, ez volt az egyik első „alapkő”. Hogy megpróbáljuk meghaladni magunkat és a saját múltbeli mintáinkat, amellett persze, hogy beépítünk mindent, ami viszont hasznos és értékes volt számunkra. A felnőtté válás szerintem ott kezdődik, amikor az ember eldönti, hogy mit kezd azzal, amit a gyerekkorában kapott, mit dob el, mit tart meg belőle és mindezért felelősséget is vállal. Így talán átírhatóak a transzgenerációs öröklődések és a gyerekeink már egy felsőbb szintről indulhatnak el az önismereti úton.

– Kicsit talán profánabb kérdés a fenti, szép gondolatsor után: az online tartalmak fogyasztását ti például, hogyan szabályozzátok a gyerekeknél?

– Itt is fenn áll az elmélet és a gyakorlat problematikája. Elméletben kitalálunk egy limitet, gyakorlatban pedig mivel egyre tágul – az oktatásban is – azon helyzetek sora, amikor hasznos lehet akár a telefon, akár egy tablet használata, muszáj ebben valamennyire rugalmasnak lenni. Mi is ezzel próbálkozunk. De a nagyobbik fiunkkal mindig megbeszéljük, hogy mikor, miért érzi úgy, hogy a meghatározott kereteken túl is szüksége van az internetre és aztán közösen eldöntjük, hogy ez jogos  hasznos igény vagy sem. A kisebbiknél még azért leginkább mi döntünk ilyen kérdésekben.

– Végezetül: miért vállaltad a NEM OKÉ. kampány védnökségét. Miért érzed fontosnak, hogy beszélj a témáról és kiállj az iskolai zaklatás, a bullying ellen?

– Azért mert a mindennapok kikerülhetetlen része. Azért mert nagyon nagy a tét. Mert a jövő generációjának mentális és pszichés egészsége múlik rajta.

Az Ördög Tamás rendezésében, Sodró Eliza és Kiss-Végh Emőke közreműködésével nagy sikerrel bemutatott Darázs című előadás az iskolai zaklatás, a feldolgozatlan, kibeszéletlen fiatalkori traumák lehetséges hosszú távú hatásait tárja elénk. A Delta Produkció és a partnerként hozzájuk csatlakozó sikeres vállalkozások az iskolai bántalmazás témájával foglalkozó színházi előadáson túl is tenni szeretnének a sokakat érintő, akár életeket is veszélyeztető jelenség ellen. 

A jótékonysági estre megvásárolt jegyek összegét a szervező Delta Produkció a rászorulók programban való részvételére fordítja.

Fotó: Delta Produkció