A sorkatonaság szelleme újra kísért. Ezer éve nem kommenteltem semmilyen cikk alá, amely politikai kérdéseket feszeget, a minap azonban nem bírtam ki. Hirtelen azt sem tudtam, hogy ledöbbenjek-e, mint egy tuskó a bádoglemezre, vagy sírva röhögjek. Azt mondták ugyanis „odafent”, hogy remélik, mi nők visszautasítunk minden olyan udvarlót, aki még nem volt katona. Na, erre varrjál gombot, Irén!
Mielőtt kérdeznéd, hogy én voltam-e, mondom, hogy nem. Nem azért, mert nőként eszembe sem jutott (de, eszembe jutott), hanem azért, mert lőni csak céltáblára, esetleg a búcsúban pálcára szeretek. Úttörőgárdista viszont voltam, és ahogyan annak idején előadták az egyenruhás lét fantasztikus értelmét, 12-13 évesen még vonzott is. Persze az a böhöm magas fal, amelyen Zánkán, gyakorlás közben át kellett mászni, kevésbé volt csábító, de a légpuskát és a nyomolvasást nagy menőségnek éltem meg lányként. Hangsúlyozom, tinilányként.
Most azonban az hangzott el az egyik neves politikusunk szájából, hogy a nőknek biztosan ma is mindene az egyenruhás férfinép, és csak remélni tudja, hogy mindenkit vissza- vagy kiutasítunk az ágyunkból, aki még soha nem volt katona. Na, itt volt muszáj hozzászólnom a cikkhez.
Nem attól férfi a férfi, hogy stokira tudja hajtani a ruháját
Ha azonnal robbanós lennék, valószínűleg nem lettem volna olyan szofisztikált, mint amilyen kommentet végül írtam. Azt azonban mindenképp jelezni kívántam, hogy nekem nem attól férfi a férfi, hogy stokira tudja hajtani az egyenruháját, vagy ódákat zengedezik arról, „milyen faszagyerek volt” a seregben, mert simán kijátszotta az őt csicskáztató „majmokat”.
Katonaviselt srácok, férfiak mellett cseperedtem nővé, de valahogyan egyszer sem jutott eszembe, hogy azért nézzek fel rájuk, mert valaha sorkatonák is voltak. Hiszen mit tanultak meg azalatt az egy, másfél, vagy 2 év alatt?
- Befogni a szájukat és suttyomban lázadni.
- Fogkefével körletpadlót takarítani.
- Surranót tükörfényesre pucolni. Akár százszor egymás után.
- Villámgyorsan felöltözni.
- Nem szétfagyni az éjszakai őrségben.
- Állva aludni.
- Zokszó nélkül órákig menetelni körbe-körbe, szerencsés esetben terepen.
- Dohányozni és inni.
- Már nem újoncként másokat szívatni.
- Katonai szabályokat, amelyeknek a lényege, hogy „ami kocka, gurítjuk, ami gömbölyű, azt cipeljük.”
- Hogy vannak répazabáló nyuszik, meg rohadt, szemét váposok, és
- hogyha nem érsz vissza időben eltávról, úgy megszívatnak, hogy öröm nézni.
(Csak zárójelben jegyezném meg, mindezt a való életben is megtanuljuk. Sajnos.)
Mit NEM tanultak meg a fiatalok a katonaságban?
Csak olyan mellékes dolgokat, hogy hogyan is kell lőni, harcolni, fedezni egymást, netalántán egy közösséget megvédeni. Egy év alatt mindössze kilenc lövedéket lőhettek ki (a „szerencsések” akár 12-t is), felismernek egy AK47-est, de nem tudják kibiztosítani a gránátot. Szóval megkímélődtek mindattól, ami a katonaság lényege lenne.
Nekem ugyan ez nem gond, mert elítélek minden háborút, vérontást, sőt én Hitlernek is „csak” életfogytot adtam volna, hogy hadd tanulja meg, mi az „oroszok istene”, de hát tudjuk, hogy a kis bajszos ebben kijátszotta a nagy vörösöket.
Azokat a vörösöket, akiknek az utódai napok óta vért ontanak. Nem a hazájukért, és nem is a magukét. Azokat a vörösöket, akiknek a jelenlegi háborúja miatt most itthon is felmerült, hogy milyen jó lenne, ha esetleg, netalántán, véletlenül, csak úgy tessék-lássék visszajönne egy icurka-picurkát a sorkatonaság. Csak éppen hogy. Mert hátha meg kell védeni a magyar hazát, és nekünk nincsen rendesen felmutatható seregünk.
Mondok valamit: nekünk 30 éve sem volt, 50 éve sem, és most sem lesz. Ahhoz, hogy valaki őrült módjára küzdjön, minimum olimpikonnak, idegenlégiósnak, frontot megjártnak, vagy olyan szorult helyzetben lévőnek kellene lennie, mint az ukrán civileknek.
Mi, magyarok, az önmagunkért való kiállást még csak most kezdjük el tanulgatni. Még csak most emeltük fel a hátsónkat a fotelből, és végre merünk már polgári engedetlenkedni és táblákat mutogatni a Tisztelt Háznak, hogy ugyan már, legyenek szívesek bekapni. Én nagyon örülök, hogy végre eljutottunk eddig, de nagyon nem örülök, hogy egy szomszédban zajló háborút felhasználva akarjuk azt sugallni, hogy a férfi akkor férfi, ha katona. Kipróbáltam, megvétózom, és inkább megyek szolidarítani a tanárokkal és segíteni a menekülteknek.
Fotó:Pexels
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
