Sírós-mosolygós reggel volt… A férjem elindult Németországba. Egy-két nap múlva munkába áll futárként. Két diplomával. Miért? Nem volt könnyű döntés: 24 évig dolgozott ugyanannál a cégnél. Szerette a munkáját. Nem hebrencs típus, felelős döntést hozott. A tervek szerint pár hónap múlva mi is követjük: a négy kisebb gyermekünk és én.
Csiznier-Kovács Andrea írása
Úgy döntöttünk, hogy a sok segítségre és támogatásra szoruló fiainkat egy olyan országban szeretnénk felnevelni, ahol az állam is úgy gondolja, hogy ők is értékesek, s mindaz, amivel támogatja a hozzánk hasonló családokat, nem kegy, hanem evidencia.
Ahogy evidencia az is, hogy sokfélék vagyunk, s az is tud értéket teremteni, akinek mindenhez (tényleg mindenhez) segítségre van szüksége.
(Andrea családjáról ITT olvashattatok már.)
A fiam a karját csak nehezen tudja ugyan felemelni, de építeni tud: a lelkeket. Beszélni ugyan nem tud, de minden mosolya tanít: emberségre és türelemre. Felállni ugyan nem tud, de egész lényével az élet értékére és szépségére figyelmezteti az örökkön rohanó embereket: „Állj meg egy pillanatra, s nézd, milyen értékes mindaz, amit hagysz elsuhanni magad mellett!”. Az öröme, a kacagása az életet ünnepli: „Igen, értékes vagy – bárhogyan is éled az életet, képes vagy hozzáadni mások életéhez, boldogságához, öröméhez!”.
Azt tapasztalom, hogy ez ma Magyarországon messze nem evidencia.
Evidenciaként nyeljük le azonban azt, hogy az otthonápoló családok nem lesznek képesek kifizetni a téli rezsit,
mert egy állandó fekvő / ülő fogyatékos családtag mellett nem lehet takarékon tartani napközben a fűtést, nem lehet jobban vigyázni az ágyneműre és a ruházatra, hogy kevesebbet kelljen mosni (nálunk naponta legalább kétszer kell mosást indítani úgy, hogy tele a dob), nem lehet kevesebbszer vagy rövidebb ideig használni a turmixot, a főzőlapot (sokan csak pépesen vagy gyomorszondán át tudnak táplálkozni).
A legtöbb esetben a tömegközlekedés nem valós alternatíva. A szállítást végző civil szervezeteknek pedig nincs elég kapacitásuk. Az ügyfeleik negyedét, harmadát most le is kell építeniük, mert az állami normatíva mellett is csak a veszteségeik nőnek (a normatíva 6 éve nem változott, a benzint viszont piaci áron veszik).
Gyakorlatilag képtelenség ma szállító szolgáltatást találni, hogy a fogyatékos családtag iskolába, napközibe juthasson.
Így marad – nekünk is – a méregdrága autózás, a város egyik végéből a másikba (napi 3-4 óra a dugóban), mert ugye olyan intézmény, amely fogadja pl. az én gyermekemet csak ott van. Nem a sarkon, nem a szomszéd kerületben, hanem a főváros másik végén (és akkor a vidéki helyzetről még egy szót sem szóltam).
Vagy alternatívaként ott van az, hogy akkor nem viszem. Végül is nem kötelező egy fogyatékos embernek társaságban lenni és élvezni a közösséget. Ja, de! De igen! Igenis kell! De ez sem evidencia ebben a gyönyörű hazában.
Sőt, központilag, szisztematikusan leépítik a szociális rendszer még meglévő elemeit, kivéreztetik az intézményeket, az állami feladatokat ellátó civileket ellehetetlenítik, támadni sem kell őket, maguktól lehúzzák a rolót, mert sokuknak képtelenség ilyen feltételek mellett működni (akik benne vannak, tudják, miről beszélek).
20 évig én is civilkedtem, de mostanra elfogytak a reményeim.
Együttműködés (vagy akár csak szándék) helyett ellenségkép van, valós megoldások helyett egyre magasabbra törő szélmalmokat látok csak – az elkeseredett harcunkat pedig cinikus nevetés kíséri. Néha már sírva könyörgünk, hadd segítsünk ott, ahol az állam nem tud (nem akar?), de a legjobb esetben is fölényes kioktatás a válasz.
Ehhez már nincs erőm – és kedvem sem. A magyar társadalom gyorsan és szívesen rátanult arra, hogy a szolidaritás felesleges és nevetséges dolog, az elfogadás pedig veszélyes. Ha valaki másmilyen vagy mást gondol, az ellenség. És pont. Vitatkozni sem kell rajta.
A legtöbb, ami elvárható, hogy kínosan ügyelünk, nehogy szóba kerüljön valami „érzékeny” téma … Mert annak kínos vége lehet. A politika egyenesen tabu, hacsak nem tudjuk pontosan a másik „hovatartozását”. Így épülnek szépen a különböző színű, átjárhatatlan buborékjaink – valóságaink.
Lassan már csak az időjárás marad … Bár már abban is van kockázat.
És közben fogalmunk sincs, mit gondol a másik a fotózásról, Londonról, fogyatékosságról vagy éppen a keleti kultúráról (a magyarról már ne is beszéljünk – az aztán a forró falat!). Milyen kincsek vesznek így el, amelyeket csakis egymásból, egymástól nyerhetünk. Nyerhetnénk … Nyerhettünk volna … Fogunk nyerni? Egyszer még …
Hosszan tudnám még sorolni, miért döntöttünk úgy, hogy kacifántos gyerekeinkkel (meg a többivel) elhagyjuk az országot. Talán vannak, akik örülnek ennek („Egy teherrel kevesebb az országban” – bár nem ilyen finoman szoktak fogalmazni), vannak, akik sajnálják, vannak, akik szorítanak nekünk, imádkoznak értünk. Köszönet érte, mert szükségünk van minden biztató szóra, támogató gondolatra.
Tudjuk, hogy nem lesz könnyű, de most annyira kilátástalannak látjuk a mi családunk távolabbi jövőjét, hogy nem tudunk ennél jobb megoldást. Mert amit fentebb leírtam, csak a jéghegy csúcsa.
De a történetnek van egy másik oldala is, mert mindeközben – az eltelt 20 év alatt – olyan csodálatos embereket ismertem meg „kacifántos” anyaként és civilként, akikért egész életemben hálás leszek! Erőt adó példák. Példaképek. Az elfogadás, a segítőkészség, az elhivatottság hősei. Néhányuk aztán a szeretetével és barátságával is kitüntetett. Ők az ajándékai ennek a kacifántos életnek. (Ha ezt olvasod, ugye tudod, hogy Rád is gondolok most?)
Ők a kendő, mely könnyet töröl, ők a csend, mely mindig enyhet ad, ők a kéz, mely váltig simogat. S nem is tudják, hogy ők azok. (Reményik után szabadon)
Mi most hosszú és nehéz vívódás után indulunk útnak. „… biztatgatjuk egymást. / Nehéz az első lépés, / csábító a kába álom. / De aztán mégis: egymásra nevetünk, / s megindulunk vidáman, kéz a kézben, / mint szerelmesek, / hogy huszonnégy órán keresztül / gyűjtsük az erőt és a kedvet, / amellyel holnap – újrakezdjük.” (Szilágyi Domokos)
Újrakezdjük – sírva, de mosolyogva.
Fotók: a szerző saját képei
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
