Novák Katalin köztársasági elnök Sao Paulóban arról beszélt, hogy hazánkban „szeretnék divattá tenni a gyermekvállalást”. Sok egyedülálló nőt érintett érzékenyen a köztársasági elnök beszédéből többek között ez a mondat: “…el kellett érni, hogy ne azok járjanak jól anyagilag, akik nem vállalnak gyermeket…” Olvasónk, a pedagógus kategóriában Aranyanyu díjas Kovács Nikolett reagált a hírre.
Sokat gondolkodtam, hogy ezt megosszam-e, de aztán annyira mélyre ment ez a mondat, hogy íme álljon itt egyik legszemélyesebb megélésem….
Drága Novák Katalin!
Találkoztunk már egyszer, tavaly egy rendezvényen, talán még kezet is fogtunk. Csinos volt és kedves, még játszott is a gyerekekkel, s
akkor úgy éreztem, hogy annyi minden mögött Ön is egy ember, egy nő… Még sok helyen meg is védtem.
De a nagy Brazíliában olyat mondott, ami után hosszan kutattam, hogy biztos csak egy kiragadott mondat a szövegkörnyezetből, láttunk már ilyet… Szóval álljon itt a mondat, ami mélységesen felháborított, elkeserített, sírásra késztetett, aztán belekapaszkodtam az öblös boros poharamba… jó támaszt nyújtott. Álljon itt ez a mondat…
“…el kellett érni, hogy ne azok járjanak jól anyagilag, akik nem vállalnak gyermeket…”
Egyedülálló, gyermektelen, nem versenysúlyú, 32 négyzetméteren élő, munkamániás, ma már 47 éves nő vagyok. Akar még egy kicsit belém rúgni?
Van még felület vagy már nincs, mert porig aláztam magam, s most már tudjuk, hogy Önök még azt gondolják, hogy nyerészkedtem azon, hogy lesz-e gyerekem. Hát nem. Így alakult, így történt.
Hogy sajnálom-e? NAGYON. Hogy utálom-e magam ezért? NAGYON. Hogy utálom-e Ön ezért a mondatért? NAGYON. Hogy beszélgetnék-e Önnel erről a témáról? NAGYON. Hátha… Hátha….
S most álljon itt az az írás, amit akkor írtam, amikor rájöttem, hogy nekem már nem lesz gyerekem. Akkor éppen élve eltemettem magam. Tegnap is ezt tettem. Akkor sem voltak szavak, most sincsenek…
Nekem már nem lesz gyerekem….
Március 15-én lettem 45 éves. S aztán elkezdődött. Elkezdődött, egy gangos belvárosi ház harmadik emeletén, harminckétegészhattized négyzetméteren, kb. fél héttől hétig besütő napfénnyel, a tavasszal, a számítógépemmel, heti egy barátnős, bevásárlós nappal, egyedül. Baszki, önmagammal.
Sosem voltam ennyit magammal, a gondolataimmal, az érzéseimmel, a bűneimmel, a szembesüléssel az elcseszett életemmel. Mint egy rossz dráma. Ülsz egy lakásban, velük, az előbb felsoroltakkal.
Van egy játék, amit nagyon szeretek játszani a képzéseimen: melyik három híres emberrel vacsoráznál együtt? De az enyéim nem híresek, nem szívesen látottak, sőt ezek a kis genyó agyfurkászok nemcsak vacsorára jöttek, hanem be is költöztek hozzám.
Ott ülnek a kanapémon, a dolgozó asztalnál, fekszenek az ágyamban, ülnek a fotelomban, gondoskodnak arról, hogy egyetlen percre se maradjak egyedül.
Néha sikerül őket lecsillapítani, hogy legalább ne hangosan ordítsák a szart a pofámba.
3 hónap, a fejedben ordibáló genyókkal, akik egyre jobban felbátorodnak, egyre csúnyább, szörnyűbb, de igaz, való igaz dolgokat vágnak a fejedhez. Hangosan kiabálnak velem esténként, hogy ezt elbasztam:
„45 éves korodra elbasztad. Senkid nincs! Itt ülsz a karantén vagy kanapé közepén, egyedül. Se kutyád, se macskád, se gyereked, se társad. Nincsen senkid. Lássuk be még a qrva szomszédokkal se álltál szóba az utóbbi egy évben. Persze, persze mondhatod a kifogásokat, de a legtöbb, hogy hangosan odaköszönsz a szomszéd lánynak, akinek szép virágai vannak, amikor véletlenül közösen álltok ki cigizni. Mi a lófaszt akarsz Te az élettől még?
Egy éve, pont egy éve még lett volna esélyed. Ott volt a társ, ott volt a remény, ott volt a lehetősége a háznak, a kutyának, a gyereknek, s elbasztad. Nem vállaltad tisztességesen. Féltél. Most meg itt bőgsz! Te csináltad magadnak. Ki kérte tőled, hogy mindened legyen a munka, s ne szánj időt, energiát arra, hogy megtartsd magad mellett a társat? TE CSINÁLTAD MAGADNAK! Megérdemled! Nincs mit erről többet mondani, ELBASZTAD!”
Olyan erősen hatnak, mintha a homlokomra lenne írva, vastag filctollal, de nem kisbetűkkel, hanem csupa nagybetűvel ELBASZTAD!
Miközben „ezek” itt vannak mindenhol a lakásban, én mindenféle dolgokat kitalálok, hogy lehalkítsam őket. Persze sokat dolgozom (az örök megoldási mechanizmus), elalváskor valaminek szólnia kel: szabok- varrok, fotóknak öltözöm be. Csengetnek.
Hosszan, kitartóan, kérlelhetetlenül nyomja a csengőt, aztán azt se várja meg, hogy kinyissam, rám töri az ajtót és beront. Óriási robajjal leül és csendben les engem, kajánul vigyorog, mormolja, hogy én mondtam, hogy jövök, csak nem figyeltél, már megint nem figyeltél. Hirtelen bevillan valami, előveszem a telefonomat, simítgatom, s viszonylag gyorsan a naptár funkciómban vagyok, vadul keresem az utolsó menstruációm időpontját….
Vinnyogva, kisírt szemekkel fekszem a kanapén…. Zokogok és ordítok… taknyom, nyálam, könnyem egyvelegének sós ízét érzem a számban, s kimondom: „Nekem már nem lesz gyerekem…”
Véglegesen hangzik, ezért még ízlelgetem, többször, talán ezerszer is kimondom. Nekem már nem lesz gyerekem…
Az egymás után kimondott mondatok, hol egyszerű közömbösséggel, hol hiszti közeli őrjöngéssel társulnak… lassan botorkálok a hűtőhöz kiveszem a tegnap kibontott bort, az öblös boros poharamat, amibe úgy jól bele lehet kapaszkodni, klassz kis támaszt nyújt, rágyújtok, remeg mindenem, folynak a könnyeim, s újra kimondom…
Nekem, nekem már nem lesz gyerekem…
Az Aranyanyu díjas Kovács Nikoletta filmjét ITT nézhetitek meg.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
