Még oroszt tanultál, de már gimnáziumban elkezdhetted az angolt is? Nagy lendülettel vágtál bele, de aztán az egyetem vagy a munka elsodort, és soha többé nem volt időd – aztán energiád, végül kedved – hozzákezdeni és rendesen megtanulni angolul? Egy generáció számára elérhetetlennek tűnő távolságban van az, ami a legtöbb gyereknek ma már természetes. De mi legyen ezzel a negyvenes-ötvenes generációval? Hogyan hozza be a lemaradást? Az újra-újra-újrakezdőkről lesz szó a podcastban az English for Everyone című, otthoni tanuláshoz jól használható angolkönyv-sorozat kapcsán. A beszélgetés Molnár Zsuzsa angoltanárral készült, aki egyébként saját bevallása szerint megtestesíti a pályaváltó nőt, ráadásul épp ebbe a generációba tartozik, szóval még megértő is.
– Nagyon sokáig nem tudtam, hogy mit akarok csinálni. Elmentem közgazdász irányba, és a Price Waterhouse-nál le is húztam három évet, de azt éreztem, hogy nem nekem való a multi. Csak ezután kezdtem el az angolszakot.
Ha 18 éves koromban valaki azt mondja, hogy egy napon tanár leszek, biztosan körbenevetem, mert volt egy sztereotípiám akkoriban arról, milyen tanárnak lenni.
Bár voltak nagyon jó tanáraim is, de azt gondoltam, majd odamegyek rosszkedvűen, letanítom az órát motiválatlanul, csak hogy elteljen az idő valamivel. Mennyire nem így van! – mondja Zsuzsa, akinek a hangjából érezni, nagyon szereti a munkáját, élvezettel beszél róla. Arról, hogy miként lett ennyire fontos az angol nyelv az életében, ezt meséli:
– Az anyukámon múlott ez. Ő eléggé jövőbe látó típus. Én ugye az oroszon szocializálódtam, de anyukám finanszírozta a tanulásomat. Komoly áldozat volt ez nekünk, 1987-ben egy magánóra az angoltanárnál 500 forint volt, ami akkor hatalmas összegnek számított. Így volt anyanyelvi különtanárom, és közben a budapesti Madách gimibe jártam, ez pedig emeltszintű angolos gimnázium volt.
– Egyébként rettenetesen megszenvedtem az angollal. Nem ment a nyelvtan, volt olyan, hogy a reported speech-et (függő beszéd) három ember magyarázta el nekem ugyanazon a héten, hogy valahogy a fejembe menjen. Ez nagyon jól jött később, amikor tanítani kezdtem, emlékeztem rá, mi volt az a szikra számomra, amivel sikerült megértenem, és próbáltam én is a tanítványaimnak azzal megmagyarázni.
Ha valaki órán azt mondja, hogy ez neki nem megy, hogy úgy érzi, reménytelen, akkor mindig elmesélem neki azt az esetet, amikor kidobtam a Balzac utcára a füzetemet. Az asztalra akartam levágni dühömben, csak kicsit tovább csúszott. – Ez a nehezen induló kapcsolat az angollal vált aztán kiválóvá, hiszen 2000-ben Zsuzsa önálló vállalkozást indított.
– Mikor közgazdász lettem és felvettek a multihoz, anyukám továbbra is mondta, hogy hidd el, kislányom, az angol lesz a jövő. Szerintem azért is büszke rám, mert bár nem lettem sem gyárigazgató, sem csúcsvezető, de a saját kis vállalkozásomat teljesen magamnak építettem fel. Most már 20 éve, hogy csak tanítok. Igaz, tulajdonképpen 16 éves korom óta adok órákat. Érettségire megvolt a felsőfokú angol nyelvvizsgám, ami akkoriban igazán nagy dolognak számított, úgyhogy gimnazistaként már anyukám kollégáinak a kisgyerekeihez jártam tanítani. Mentem Pesthidegkútra térdig érő hóban órát adni, hogy legyen zsebpénzem. Aztán később is korrepetáltam, szóval lényegében az angoltanítás végigkísért, mégsem volt egyértelmű, hogy nekem ez lesz az utam.
2000-ben egy nő magánórákból szeretné fenntartani a vállalkozását? – Ez nem tűnik egyszerű vállalásnak. Nagyon érdekes, hogy mi miatt kötelezte el emellett magát Zsuzsa a jól fizető multi után:
– Ami igazán eldöntötte, az volt, amit a multinál nem kaptam meg. Elmentem dolgozni, csináltam, amit kellett, de soha nem volt közvetlen feedback, vagyis visszajelzés, hogy igen, jól csinálod, vagy hogy „hűha, te azt hagyd abba, mert az borzasztó”. Viszont a nyelvoktatásban szinte azonnal van visszacsatolás, azonnal tapintható a siker és a kudarc is.
A kudarcból pedig rengeteget lehet tanulni, hiszen a tanár és a diák munkája valójában koprodukció.
Eleinte rengeteget jártam tolmácsolni és műszaki leírásokat fordítottam a tanítás mellett, de egyszer csak áttört a gát: lett egy olyan tanítványom, aki nagyon meg volt elégedve velem és nagyon sok embert ismert. Mire hozzám került, őt már legalább hatszor megbuktatták, viszont kellett neki a nyelvvizsga a diplomájához. A közös munkát úgy élte meg, hogy én valami csodát tettem vele, és mivel nagyon népszerű lány volt, rengeteg baráttal – a könnyűipariba járt –, szó szerint rámontotta az egész főiskolát. Hirtelen azon kaptam magam, hogy hopp, már reggel 7-től is tanítok, és nahát, még este 9-től is…
Igazi sikertörténet ez tehát, és nem véletlenül kérdezem, kik tanulnak nála manapság? Azt gondolhatnánk, hogy ma, amikor óvodában, alsó tagozatban is tanulnak nyelvet a gyerekek, kevesebb szükség van a magánórákra.
– Nagyon sok olyan tanítványom van, aki eredetileg nem budapesti. Hatalmas a szakadék a vidék és a főváros között ilyen szempontból. Fiatal felnőttek jönnek, akiknek kellene a végzettséghez a nyelvtudás és a papír is, és sok kamasz is jár, ők az érettségiig szeretnék megcsinálni a nyelvvizsgát. Emellett ott vannak azok, akiknek nem adatott meg, hogy általános iskolában vagy középiskolában rendesen megtanuljanak angolul, viszont szükségük lenne rá. Nem egyforma az oktatás színvonala sem, komoly probléma nagy csoportban tanítani az angolt. Akármilyen fantasztikus a tanár, 20 gyereket 45 perc alatt megtanítani, az óriási kihívás. Nekem most 8 éves a legfiatalabb tanítványom és 62 éves a legidősebb, szerencsére az online tanítást nem most kellett elkezdenem. Évek óta csinálom, mert voltak olyan tanítványaim, akik nem budapestiek, illetve akiknek külföldre kellett költözni a családjukkal, és így online órákon tanultak meg jól angolul.
A podcast a sokadszorra újrakezdőknek (is) szól, praktikus tanácsokat is ad Molnár Zsuzsa:
