Egy pillanat alatt tört ki az elmúlt egy év összes feszültsége, amikor megtudtam, hogy az idős édesanyámat beoltják. A felhalmozott szorongás, a távolságtartásból származó stressz, a közelség hiánya kapott bombatámadást. A mi életünkben egy korszak talán lezárult.
Persze a krátert majd szép lassan visszatemetjük a saját magunknak kreált szabályokkal, azokkal a félelmekkel, hogy nem vagyunk-e mégis hordozók, hogy ma az általunk csak „operatörzsnek” nevezett embercsoportosulás azt mondta, hogy…, csak akkor ülünk le közösen ünnepelni, ha már minden felnőtt megkapta a családban az oltást, de most egyelőre egyet látunk: valahogy máshogy futunk neki ennek a tavasznak.
Napok óta evett már a gyomorideg, hogy mikor csörög a telefon, hogy a család valamelyik tagja mehet oltásra… Épp egyedül voltam itthon, kicsit küzdöttem az asztmámmal egy mélyre hatoló köhögési rohamban, amikor megszólalt az a telefon, aminek a számát csak anyukám tudja. Az a mi vörös-vonalunk, a privát 112, ami minden reggel és este csakis e két lakás között teremt hidat. Délután 2 volt. Ilyenkor nem szokott csörögni. Úgy rohantam a készülékért, hogy majdnem fellöktem a festésből ittmaradt meszesvödröt az előszobában. Tényleg! Miért van az ott? Levegő után kapkodva vettem fel.
– Anyu, mi történt?
– Holnap beoltanak, most hívott az orvos.
A szívem a torkomban dobogott, már nem csak az asztma miatt nem kaptam levegőt, elcsukló hangon kérdeztem: Mivel?
– Modernával – jött a válasz. Mindketten sírtunk. Nem is sírtunk. Zokogtunk. Percekig. Tudtuk, hogy ez mit jelent. Aztán anyu vett erőt magán előbb és mondta ki: – Egy év után végre újra megölelem majd az unokámat, csak ez jár a fejemben.
Ezután vulkánszerűen tört ki az elmúlt év összes feszültsége, a félelmek, a szorongás összes görcse lávakönnyekként gördült végig az arcomon. Mi nem voltunk bátrak. Tényleg komolyan vettük, sőt, ha lehet ilyet mondani, túl komolyan vettük az elmúlt egy évet. Az idős családtagokkal csak utcán találkoztunk, nagyokat sétáltunk maszkban, egymástól kétméteres távolságra az őszi és a téli napfényben, nem mentünk egymás lakására, nem fogadtunk el a másiktól süteményt. Ennek következménye viszont az lett, hogy az unoka nem töltött minőségi időt a nagyszülővel, akivel pedig születése óta össze volt nőve. Viseltük ennek az összes lelki és mentális terhét, pedig már azelőtt is tele volt a zsák.
Az oltás, valamint az iskola- és óvodamentes élet viszont lehetőséget ad arra, hogy valóban kontaktusmentesen élve a napokat, betartva a higiéniai szabályokat, újra egymásra találjunk. Kicsit csökkenjenek a félelmeink, oldódjon a szorongásunk, legyen újra ölelés, a Mamának sütött, maci alakú mézeskalács, legyen ismét segítség azokon a napokon, amikor maga alá temet a home office vagy elfogy a túléléshez szükséges türelem, és kézen fogva sétálhasson a család legidősebb és legfiatalabb tagja a tavaszi napfényben.
Mikor már tudatosult az oltás ténye, csak ennyit tudtam mondani:
– Látod, hogy megtörtünk? Mi, akik azt mondtuk egy éve, hogy minket sosem törnek meg, mi most azt mondjuk, hogy ide bökjetek, mindegy mit, csak bökjetek már!
Én, aki világ életemben nem adattam be még az influenzaoltást sem, most azt várom, hogy egy maszkos-köpenyes asszisztens szúrjon a vállamba valamit, amiről azt sem tudom, hogy mi, milyen hatásai vannak hosszú és rövid távon, vannak-e egyáltalán hatásai. Csak annyit tudok róla, hogy jó eséllyel visszaadhat egy apró morzsát a régi életünkből.
Fotónk illusztráció, Freepik.
