Egy széken ülök egy íróasztalnál. A kezemben egy kép, amelyet az ügyintéző adott az imént. Tudom, hogy előttem ketten visszautasították, és nem értem. Gyönyörű, életvidám 3 éves kislány mosolyog rám. Hogy lehet, hogy valakinek ő nem kellett? Hogy lehet, hogy ő az enyém lehet? Hinni sem merem, de bólogatok, hogy igen, meg akarom ismerni, igen, haza szeretném vinni.
Vonatút messzire, határszélre, a faluba, ahol nevelőszülőnél él. Elhelyezkedem a panzióban, és másnap meglátogatom. Azt mondják, nem tudja, miért megyek, ne is utaljak rá, csak nézzem meg feltűnés nélkül.
Ő felnéz rám, és köszönés helyett azt mondja:
– Mondok két titkot. Van egy saját békám, és tegnap a hó is esett. De nem megyek veled.
Tudja, hogy miért jöttem, bár senki nem mondta neki. Átérzem a rémületét, most veszíti el egész eddigi életét. Miattam. Lelkifurdalást érzek, bár tudom, neki jobb lesz így. Jobb lesz nekünk együtt. Megőrzöm a titkait, és már tudom, egy életen át megőrzöm majd őt is. Egy hónap, és mindketten elfelejtjük, milyen volt egymás nélkül. Szeretem őt, és ő szeret engem.
Öt éve várjuk Villőt. Hiába.
Ennek 10 éve. Ma már nagylány, mögöttünk sok boldog pillanat, nevetés és sok sírás, nehéz helyzetek, amiket meg kellett oldanunk. Lázas betegségek, tanulási nehézségek, véleménykülönbségek, amelyeken eddig mindig túl tudtunk lendülni. Már kamaszodik, önállósodik, van, hogy az ő akarata érvényesül. Boldogok vagyunk mi ketten. Ő a lányom, én az anyja vagyok. Tudja, hogy nem én szültem, egyszer, mikor erről beszélgettünk, azt mondta nekem:
– Amíg nem ismertelek, nagyon vártalak.
Öt éve, hogy eldöntöttük, lesz egy kistestvére. Végigcsináltam újra a hivatalos tortúrát, a pszichológus alkalmasnak talált, alkalmasnak találta Maját is arra, hogy kistestvére legyen. Azóta vártunk. Várakozás közben vettünk egy kis matracos fenyőágyat, beszereztük az első játék babát, Maja saját plüssei közül kiválasztott párat, amelyet majd nekiad, ha ismerkedünk, ha hazajön.
Megbeszéltük, hogy ahogy Majának is adtam egy nevet a sajátja mellé, úgy a kistestvérnek is adunk. Villő lesz a második neve. Így emlegettük, Villő. Valahol már ott van, hiszen nem csecsemőre várunk, már biztosan megszületett, nevelkedik valahol, vár ránk.
De ahogy az évek teltek, rájöttünk, ez már nem úgy megy, mint régen. Hiába vállaltam nagyobb gyereket is származási megkötés nélkül, hiába vagyunk elfogadóak, az egyedülállók örökbefogadási esélyei drasztikusan megromlottak az elmúlt években.
Öt év telt el, és végül szembesültünk vele, Villő sosem jön haza. Maja 9 éves kislányból 14 éves kamasszá érett, a viszonyok már nem ugyanazok, ideje belátni, a hajó elment, Villő valahol máshol nő majd fel, sosem ismerhetjük meg. A fenyőágynak sosem lesz gazdája, a baba a dobozában marad, sosem öleli át a gazdája.
De szerencsés vagyok, nekem itt van Maja. Ketten maradunk, de boldogok leszünk.
Hálás vagyok érte…
Beszélgetek más örökbefogadókkal, megismerek más történeteket.
„17 éves koromban derült ki, hogy nem lehet gyerekem – meséli Borka. – Most 37 vagyok. Mivel meddő vagyok, nem sikerült tartós kapcsolatot létesítenem. Egyedülállóként mentem az Alföldi utcába. Egyedül hallgattam végig a fiam aktáját. Cigány gyermek, értelmileg elmaradott volt, valószínűleg szociokulturális okok miatt, sokat hányódott. Lassú, szereti a dicséretet, gracilis alkatú, kedves, de érthetetlenül beszél. Mikor először láttam, nagyon pici volt. Huncut kobold szemű, kíváncsian lestük egymást. Már a második találkozáskor az ölembe ült. Az elhanyagolás miatt nincs fájdalomérzete, sok foga szuvas.
„Házaspároknak ki sem ajánlottuk, esélytelen, a következő kör már külföld lenne” – ezt mondták a szakemberek. Fél évig voltam vele GYES-en. Tört, zúzott, traumatizált volt, de lassan lecsillapodott, már nem akart új anyukákkal, apukákkal hazamenni a játszótérről. Elkezdtük az óvodát, a fejlesztéseket: torna, logopédia, pszichológus, komplex gyógypedagógia. „Anyuka, ez túl sok egy ekkora gyereknek.” Átmentem 8 órás munkából 6-ba, hogy mindenhová el tudjam vinni. Az óvodai ballagáson már ő mondta a leghosszabb verset, beszédhiba nélkül. Már iskolába jár, szereti és szeretik. Vidám, jó fej, imádnivaló, harcos, önérzetes, empatikus, hiperaktív. Van egy nagyobbacska gyerekem, és én nagyon büszke vagyok rá.”
Hallgatom a történetet, és visszaköszönnek saját érzéseim, emlékeim. A gúnyos megjegyzések, kérdések.
– Meleg vagy?
– Nem. Aki örökbe fogad, nem feltétlenül meleg.
– Akkor miért?
– Mert így alakult. Mert anya akartam lenni, és csak így lehettem anya.
– Túlzottan kötődik hozzád.
– Kötődik, mert fél. Mert sokszor utasították el, sokszor maradt magára. Retteg, hogy újra megtörténik. Nem akar elveszíteni.
– Mi lesz, ha nem lesz hálás érte?
– Én vagyok hálás érte.
A nehéz sorsú gyerekeknek is jár a szülői szeretet
Ők mások. Már kicsi korban átéltek olyan traumákat, amelyeket a legtöbb gyermek hála Istennek sosem ismer meg. Nem ők választották, nem ők akarták, hogy eldobják őket, nem ők akartak hozzánk kerülni. Mi döntöttünk úgy, hogy anyák akarunk lenni. Talán szerencse, hogy nincs választásunk. Nem mondhatjuk, hogy szőke, kékszemű újszülöttet kérünk, mert azokat elviszik a szerencsés házaspárok. Nekünk ők maradnak. A kreol bőrűek, problémákkal, hátrányokkal küzdők. Jó ez így, hiszen így nekik is jut anyuka.
Ők a mi gyerekeink. Ölünk, halunk értük.
Sokan várnak hozzánk hasonlóan. Ahány ember, annyi történet a háttérben. (Erről ITT is olvashatsz.)
„A párom meghalt, egyedül maradtam.” „Meddő vagyok, ezért a férjem elhagyott.”
És igen, ott vannak a leendő szivárványcsaládok is. Két anyuval, két apuval. Emberek, akik élik az életüket, boldogok akarnak lenni, boldoggá akarnak tenni.
„Elkeseredett vagyok és félek – mondja Blanka. – Közel 34 éves voltam, amikor eljutottam oda, hogy mindenképpen gyereket akarok. Akkor is, ha épp nincs kapcsolatom.
Miután épp szingli voltam egy válás és egy borzalmasan fájdalmas szakítás után, fontolgattam spermadonoros lombikot, illetve embrióadományozást is. De 31 éves korom után diagnosztizáltak nálam két betegséget is, amelyekkel nem egyszerű teherbe esni, fennáll a vetélés esélye. A sokadik negatív terhességi teszt után úgy döntöttem, bár szingli vagyok, jelentkezem örökbefogadásra.
A sors érdekessége, hogy szinte napra pontosan egyszerre érkezett az életembe az örökbefogadással való ismerkedés és egy új kapcsolat. Az új párom végigkísért az alkalmassági procedúrán, végig támogatott. De jelenleg még mindig egyedülállóként várakozom, hiszen örökbefogadásnál vagy házas vagy, vagy egyedülálló. Nincs élettársi kapcsolat.
Mindketten elváltunk. Mindkettőnknek keserű emlék a házasság, nagyon boldogok vagyunk papír nélkül. És elég nehezen emésztjük meg, hogy az új törvénymódosítással belekényszerít minket az állam a házasságba.
Anya szeretnék lenni, és tudom, hogy van valahol egy gyermek, aki rám vár. A párom támogat, de nem szeretnénk papírt. Mégis, én még szerencsés vagyok, ha kell az a papír, hát legyen. Van, akinek ez sem adatik meg. Miért nem engedik, hogy azok a gyerekek, akiknek nincs más esélyük, azokhoz az emberekhez kerüljenek, akik szülőkké szeretnének válni, de nincs más lehetőségük?
Miért tűnik ez ördögtől valónak?”
A közvélemény nem kíméli az egyedülállókat
Blanka története elszomorít. Jól tudom, milyen a várakozás, a vágy, hogy egy gyermek anyának szólítson. A közvélemény elfordul az egyedülálló örökbefogadóktól. (Erről ITT is olvashatsz.) Ez ma Magyarországon még mindig az ördögtől való. Miért? Mert nem illeszthető a szokott formadobozba. Ettől talán nem családok? Ó, dehogynem. Szeretet, öröm, karácsonyvárás, közös élet, szokások, aggodalmak és súrlódások.
Minden ugyanúgy megvan, mint a hagyományos családmodellben. Ugyanaz a szívből fakadó köldökzsinór köti őket össze gyerekeikkel, mint a többi anyát és apát.
Most Blankától és a hozzá hasonlóktól elvették a reményt. Az ő Villőjük sem mehet már haza?
Karácsony előtt összeszedtük az eltett játékokat, az új babát a dobozában, és elajándékoztuk rászoruló gyerekeknek. Számunkra vége a várakozásnak, Majának nem lesz kistestvére.
Akik ezt a törvényt hozták, vajon látták a Villők és Blankák arcát? Átélték, amit ők? Alig hiszem. Emberi sorsok felett dönteni felelősség. Keresztény ország vagyunk. Hadd idézzek!
„Aki befogad egy gyermeket az én nevemben, engem fogad az be.”
Van joga bárkinek ezt megakadályozni?
Villő, bárhol vagy most, kívánom, hogy megtaláld a családodat, és légy boldog gyerek, egészséges lelkű felnőtt. Légy bölcsebb egyszer, mint akik most döntenek a sorsod felett!
Nyitófotó: Freepik.
