Egy új, október elején aláírt rendeletmódosítás megnehezíti, hogy egyedülállók is örökbe fogadhassanak. Trencsényi Beatrix nyílt levélben fordul az emberi erőforrások miniszteréhez a Facebookon. Ő maga is érintett, az édesanyja annak idején egyedül fogadta örökbe, reményt, szeretetet és valódi jövőképet adva ezzel neki. Arra kíváncsi, miért kell ezt elvenni másoktól. Facebook-posztját változtatás nélkül, az engedélyével közöljük.
Tisztelt Kásler Miklós Úr!
A lentebbi első képen az látható, amint anyukám hazahoz magához Budapestre. Születésem után az, aki a világra hozott, a papírok szövegét idézve, nem tudott és nem is kívánt nevelni, így állami gondozásba kerültem, addig a napig, amíg anyukám (akkor még csak leendő) nem írt egy nagyon szép levelet az érintetteknek, melyben vázolta, hogy sajnos neki nem lehet gyeremeke, de nagyon szeretne egy kislányt. Az égiek tették dolgukat, s nem sokkal később a fentebb említett kép elkészülhetett.
Anyukám EGYEDÜLÁLLÓ volt. Egyedülállóként fogadott örökbe, s nevelt fel. Ha ő nincs, én ma már lehet, nem élnék, de hogy nem lehetne az a minőségű életem, ami ma, az biztos. Itt térnék a második képre. A kép a Google Maps azon pontját mutatja, ahova eleinte hivatalosan be voltam jelentve.
Nem, a ház nem vezet Narniába, s alatta sem található egy palota. Ez, vagy hasonló lett volna az életem, mert minden statisztika, minden arra mutat, hogy nem nagyon kínálkozik hatalmas és csodás életút az állami gondozásból kikerültek számára.
Az ön által aláírt törvény okán egyedülálló szülő csak akkor fogadhat örökbe gyereket, ha minden kötél szakad, a sor legvégén, de leginkább sehogy.
Egy egyedülálló nőként örökbefogadott és felnevelt anya gyerekeként mondhatom, mentális fejlődésem rendben volt, tisztában vagyok a ferfi és női szerepekkel, tudok fúrni, villanykörtét cserélni, megfelelően és biztonságosan tüzet gyújtani, főzni, mosni, tehát mindent, amit egy anya és apa mellett felcseperedett egyén. Nem, nem kellett hozzá másik fél. Amit tudott anyukám, megtanított nekem, amit nem, keresett valakit, aki megteszi. De őszinte leszek 99,99%-ban tőle van minden tudásom.
A fentebb emített törvény által majdnemhogy inkompetensnek nevezett egyedülálló szülőként felnevelő anyukám minden hétvégén kirándulni vitt, külföldre is, taníttatott, egyetemre járatott, nyelvkurzusokra, rajzórákra, táncórákra, beszédórákra, támogatott, amikor azt mondtam katonai ügyész akarok lenni, amikor azt mondtam, masszőr, amikor azt, hogy varrónő, vagy színésznő, vagy királylány. Magas az IQ-m, együttérző vagyok, s mindez azért, mert nem hagytak egy nevelőintézetben, ahol sokadmagammal a figyelelmért és a jobb életkörülményekért kellet volna küzdenem.
Anyukám és én meglátogattuk az intézményt, ahonnan elhozott. Sok gyermek, sok baba volt ott. Miért? Miért nem akarjuk, hogy minden megszületett megkaphassa azt, amit én? Miért nehezítjük meg emberek helyzetetét? Mitől félünk? Nem lesz elég pénzük, akaratuk? Őszintén! Mennyi olyan „családot” látni, ahol teher a gyerek, mennyi olyan „családot” látni, ahol ugyan ott van „anya” és „apa”, de a gyerek nem fejlődik, bántják, vagy egyszerűen csak van, és nem lesz belőle később a társadalom számára hasznos polgár? Csak nézzünk körbe az utcán, ahol a gyereküket kezelni és nevelni nem tudó „szülők” gyülekeznek! Miért jobb?
Miért ér többet valaki, ha papír köti egy másik emberhez? Mit jelent az a papír? Nem lehet elválni, nem lehet elhagyni a gyereket? De. Lehet. Tudjuk. Látjuk.
Sosem gondoltam magam egy drámai pozícióba, csak mert ez történt velem. Kicsi voltam, s később minden arról szólt az életemben, hogy fejlődjek és több legyek.
Kívánom ezt minden olyan gyereknek, aki most egy intézményben él, vagy fog élni, hogy legyen egy ilyem ember az életükben, legyen nekik is egy anyukájuk, apukájuk, bárki, aki azt érzi, hogy szeretni és gondoskodni akar róluk.
Sajnos sejtem, hogy ez a törvény csak miattam nem módosul. Sejtem, hogy ez egy pusztába kiáltott szó lesz, de leírom, hátha eljut önhöz, hátha eljut valakihez, aki megérti, s egy nap nem nehezítjük tovább azt, ami így is nehéz.
Tisztelettel,
Trencsényi Beatrix
A levél a szerző beleegyezésével, változtatás nélkül jelent meg, az eredeti posztot ITT találod meg. Nyitóképünk illusztráció: Freepik.
