Vajon miért nem tudjuk azokat, akik a legfontosabbak nekünk, úgy szeretni, ahogy kellene? Tényleg elődjeink múltjában kell keresni a válaszokat? Tényleg létező jelenség az örökölt sors? És ha igen, akkor az örökölt önsorsrontás is?
Lejka Zoé írása.
Nagyon úgy tűnik igen, mert vannak bizonyos rosszul tanult mintáink.
Belegondolni is rossz, mennyien vagyunk érzelmi analfabéták. Mert nem szerettek minket jól, mert ölelések helyett szitkokat és pofonokat kaptunk. Mert megtanultunk csöndben maradni, elfojtani érzéseinket, hogy ne bántsanak. Mert anyáink elhanyagoltak, – rosszabb esetben – el is hagytak a pénz, a saját rossz életük és egy új, szebb jövőbe vetett remény miatt.
A mi, azaz az Y generációsok szülei voltak az elsők, akik másként éltek, mint ahogy elvárták tőlük, és ehhez nem volt kitől mintákat venniük.
Ők voltak azok, akiknél általánossá vált a szerelemből házasodás, és a válás is 10-15 év után. A mi generációnk hallotta utoljára folyton folyvást azt, hogy fontos a tanulmányi eredmény. A mi generációnkban volt utoljára igazi értéke a diplomának, és megbecsülése a szakmunkás és az értelmiségi rétegnek is.
Tőlünk vártak mindent, mert mi vagyunk a változás korszakának első nemzedéke.
Lehullt a vasfüggöny, de mi nem lettünk ettől többek. A munkás szülők hajtottak minket: Tanulj fiam, ne élj úgy, mint én.
Az értelmiségi szülők is hajtottak minket: Tanulj fiam, hogy tovább tudjam adni neked azt, amit felépítettem.
A lehető legjobb szándékkal adták, ami tőlük telt, és amit ők is kaptak. Pechünkre a mi generációnk szülei nem sok szeretettel teli gesztust kaptak – persze kivételek mindig vannak. Nem ölelhettek, szerethettek jól, hiszen őket sem babusgatták, mert az ilyesfajta szeretet megnyilvánulásokat csak a legkisebbek, a csecsemők és totyogók kapták, a többieknek már nem járt. Mert akkor elpuhultak volna.
S ebből mit tanulhattak?
Ugyanazt, mint mi. Ha dicséretet akartak kapni, azaz szeretetet, akkor megtanulták elfojtani érzéseiket, indulatiakat. Vajon miért van az, hogy a mi generációnk szülei között olyan sok az alkoholista? Nem lehet, hogy pont azért, mert annyira megtanulták elfojtani érzéseiket, hogy csak a szesz okozta mámorban tudták feloldani érzelmi gátjaikat?
Mi pedig már csak azt láttuk, hogy valami nem stimmel velük. Bár minden kétséget kizáróan szerettek minket, mégis távolságtartóak maradtak velünk. Néha nagyon szerettek, máskor a sárba tiportak minket. Azért, mert őket sem tanították meg arra, hogyan kezeljék érzéseiket jól, ezért pont úgy viselkedtek, mint egy dackorszakát élő kiskamasz.
A sors fintorra, hogy erre akkor jövünk rá, mikor már nekünk is van egy dacos totyogónk. Akinek mi akarjuk megtanítani, hogy az érzések nem jók vagy rosszak, hogy ki kell fejezni, de ahhoz érteni is kell őket.
Nem elfojtani, lenyelni, hanem felismerni és kezelni. Ilyenkor jövünk rá, hogy ezt nekünk is tanulni kell. Mert mi sem tudjuk mindig helyén kezelni az érzéseinket, sőt, mintha akaratunk ellenére törnének fel. Mintákat ismerünk fel, anyánk, apánk szavait, mozdulatait vesszük elő ösztönösen. Azokat, amiket ők is már tanultak, vagy épphogy esélyük se volt valahonnan tanulni.
Nem akartak ártani nekünk, csak a szüleink szüleinek (és így tovább) rossz módon elsülő nevelési stratégiáját alkalmazták, ösztönösen. Ebből a körforgásból kell kiszállni nekünk, hogy a mi gyermekeinknek egészségesebb lelki életük legyen.
Mert ők tőlünk tanulnak mintákat. Ezért is akkora a felelősségünk. Ezért is kell magunkon dolgozni, hogy hiteles, jó példát mutassunk.
A sebünk azért szakadt fel, mert szeretnénk egy lelkileg egészséges gyermeket nevelni, de nincs rá esélyünk, ha nem gyógyítjuk be saját érzelmi sérüléseink. Ha nem akarjuk, hogy tovább öröklődjön a rossz minta, és gyermekünk lelkileg egészséges kapcsolatban éljenek magával és másokkal, ezt a lépést meg kell tennünk. Ehhez pedig nem szüleinket kell hibáztatni, vagy az örökölt sorsunkon keseregni, hanem változtatni kell, ha szükséges, szaksegítség igénybevételével.
Mert igen, mindenkinek van múltja, van érzelmi poggyásza, de ez nem azt jelenti, hogy egy életre megbélyegezettként kellene élnünk…
Az írás eredetileg a Miragemagazin oldalán jelent meg.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
