„Emlékszem, ahogy állok a tükör előtt és nézem a nyakamon a szíj nyomát.” – emlékezik vissza Zsiga Melinda kick-box világbajnok a gyerekkorára. Melinda állami gondozottként több családnál is élt és volt, ahol bántalmazták. Aki állami gondozottként nő fel visz magával egy „csomagot” a felnőtt életbe: tárgyakat, érzelmeket, traumákat. Az SOS Gyermekfalvak kampányában azt mutatja meg, milyen hiányérzetet okoz az, ha nincsenek meg az ideális gyerekkorhoz szükséges feltételek.
Zsiga Melinda ökölvívó világbajnok, Ricsi villanyszerelő-gyermekjogi tapasztalati szakértő, Gábor szociális munkás. Mindhármuk múltjában két közös elem van: állami gondoskodásban nőttek fel és sikeresen talpra álltak.
Mindenki visz magával valamit otthonról a felnőtt életbe: tárgyakat, érzelmeket, hiányokat, traumákat. Az SOS Gyermekfalvak új kampányában megmutatja, milyen hiányérzetet okoz, ha nincsenek meg az ideális gyerekkorhoz szükséges feltételek.
A mesterséges intelligencia segítségével a gyerekkori képek most átváltoznak a vágyott, elérhetetlen gyermekkorrát.
– Ha összekoszoltam az új ruhámat, előkerült a nadrágszíj. Emlékszem, ahogy állok a tükör előtt és nézem a nyakamon a szíj nyomát. Emlékszem, hogy a fehér ruhámra, amin a fotón vagyok, nagyon vigyáztam, nem mertem aznap megenni a tízóraimat
– meséli Zsiga Melinda kétszeres bronzérmes kick-box világbajnok, aki maga is állami gondoskodásban nőtt fel. Melinda történetét itt mi is megírtuk, itt olvashatjátok el.
Melinda másik emléke már iskolás korából való.
– Alsós vagyok, már egész jól tudok olvasni. Ovis koromban ugyanabban a nevelőszülői családban éltünk az egyik tesómmal, de ők visszaadtak minket, amikor saját gyerekük lett, már nem kellettünk. Akkor egy városon belül, de két különböző családhoz kerülünk.
A másik család nem akart engem, mert állítólag hangos, rossz gyerek voltam. Továbbra is egy suliba jártunk, de csak a folyosón találkoztunk. Jó lett volna, ha együtt növünk fel, hiányzott. – emlékezett vissza Melinda.
Melinda kicsi kora óta sportolt, az iskolában a fiúkkal focizott szívesen.
– Ha összekoszoltam a melegítőmet, az volt a büntetésem, hogy másnap is abban kellett mennem. A melegítőkről mindig az a rózsaszín-fehér csíkos jut eszembe, ami füves lett, amikor elcsúsztam foci közben, és büntetésből nem mosták ki, egy hétig abban kellett járnom. A ruha alá meg kombinét adtak rám! Úristen, kombinét adni egy kislányra! Amikor átkerültem a harmadik nevelőszülői családhoz, ők rögtön lecserélték az egész ruhatáramat. Bárcsak ne ebben a melegítőben fotóztak volna le az osztálytablóhoz!
Melinda emlékeiről itt mesél bővebben az SOS Gyermekfalu oldalán.
Ricsit és édesanyját kilakoltatták, így került a kisfiú 14 évesen állami gondoskodásba. Előtte is ide-oda dobálta őket az élet: laktak anyaotthonban, meghúzták magukat ismerősöknél.
Ami egész életében a legjobban hiányzott neki, az a biztonság. Hogy ne bántsák.
Ricsi 24 éves, villanyszerelőként dolgozik, mellette az SOS Gyermekfalvaknál tapasztalati szakértőként segít megérteni a szakembereknek, mit jelent szülők nélkül élni és milyen traumákkal küzd egy fiatal.
– Az anyaotthonban az egyik gyerek nagyon rám volt állva. Egyszer talált egy égő cigicsikket a földön és belenyomta a szemembe. Onnantól kezdve a fémcsúszda alatt bujkáltam mindig, ha kimentünk az udvarra, mert azt reméltem, a fém megvéd majd mindenkitől és mindentől – emlékezik vissza Ricsi, aki úgy érzi, sosem volt mellette igazán felnőtt, aki óvta volna, figyelt volna az igényeire.
Ricsi emlékei szerint a gyermekotthont az elején úgy élte meg, mint egy tábort.
– Kaptam rendszert, tisztaságot, fegyelmet, elvárásokat. Majdnem egy év volt, mire lett honvágyam. Egy elmosódott álmomban visszatértem a lakásba, ahol anyukámmal éltünk, és ahonnan utcára kerültünk, mert nem tudta fizetni a számlát. A biztonság. Az hiányzott a legjobban. – emlékszik vissza.
– Engem mindig bántottak. A bölcsiben, az oviban, a suliban, otthon. Mindig találtak rajtam valamit, ami nem tetszett a környezetemnek. Jó lett volna, ha elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. – mondja Ricsi, akinek a történetét itt találod.
Gábor óvodás korában került állami gondoskodásba, édesanyja adta be két nővérével együtt. 19 év alatt 70 felnőtt vigyázott rá, alig kötődött valakihez.
– Nyolcéves koromig nincsenek emlékeim, szerintem azért, mert nem tudtam feldolgozni azt a traumát, hogy anyánk lemondott rólunk. A fotókhoz, amiken szerepelek, sincs mindig kötődés az agyamban, mintha csak egy képeslapon néznék egy idegen gyereket.
Gábor ovis ballagása is keserédesre sikeredett.
– Végre elballagok az oviból, nagyon büszke vagyok! Kétszer kellett járnom a nagycsoportot, mert nem voltam iskolaérett, pedig már nagyon szerettem volna tovább menni. Most boldog vagyok, csak egy rossz érzés van bennem: anyukám nem jött el a ballagásra, csak az intézetis nevelőm volt velem.
Gábor emlékeit és gondolatait itt találjátok.
Az SOS kampányában a mesterséges intelligencia segítségével, vizuális kontraszttal mutatja meg azt a párhuzamos valóságot, ami lehetett volna, ha kellő figyelem van a széthullás előtt álló családokon a rendszer részéről, ha nagyobb hangsúly kerül a prevencióra és a családmegerősítésre.
Míg az eredeti fotókon a gyermekvédelmi gondoskodásban felnőtt fiatalok gyerekkorából láthatunk epizódokat, a párhuzamos valóság fotóján az AI a régi emléket egészíti ki olyanná, amilyet a fiatal gyermekként valójában szeretett volna.
fotók: SOS Gyermekfalvak
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
