Nem tudom mikor kezdődött. Lehet, hogy mindig jelen volt a közhangulatban, de ijesztő, amit a hétéves fiam mindennapjaiban tapasztalok. Az első megütközésem születése előtt, egy délutáni séta során ért, amikor hazafelé tartottam, és egy óvoda mellett vitt az utam.
Pitner Bálint írása.
A kerítésen belül több kisfiú kiabált hangosan a járókelők felé: migránsok, mocskos migránsok, és az elhangzott szidalmak mellett jókat kacagtak. Szedtem a lábamat, és azon töprengtem, hogyan és honnan hallhattak ilyen szavakat.
Persze a tévé, a családi környezet mind lehetnek válaszok, ugyanakkor nem gondolom, hogy ők bármiféle ideológiát társítanának hozzá. Egyszerűen csak játszanak. Elkerülhetetlen, hogy szembe kerüljenek a valósággal. De már óvodás korban?
Emlékszem, amikor gyerekek voltunk, az iskolában papírgyűjtés volt, mi pedig a lakótelepen mindenkihez becsöngettünk a győzelem reményében. Egyszer egy négyemeletes házból, egy nekünk akkor néninek tűnő hölgy több lezárt dobozt adott. Hatalmas és nehéz kartondobozok voltak, többször is fordultunk vele az iskola és a lépcsőház között. Amikor leadtuk a megfelelő tanárnál, kibontotta és teljesen elhűlt. Leszidott minket, hogy mit képzelünk magunkról, honnan szedtük ezeket a fideszes szórólapokat. Csak hebegtünk-habogtunk, és nem értettük, hogy mi a gond, a papír az papír.
Utána már nem emlékszem, hogy kicsoda, de felvilágosított minket, hogy ki van a lapon, és mit szeretne. Több se kellett nekünk, felmarkoltunk néhányat belőle és a nagyszünetben osztogatni kezdtük. Vígan buzdítottunk minden alsós tanulót, hogy szavazzon a Fideszre. Azt hiszem a történet úgy végződött, hogy egy tanár elvette tőlünk az összeset, és talán osztályfőnöki óra keretein belül beszéltünk róla, hogy ez az ártatlan csíny miért is helytelen.
Teljesen tudatlanok voltunk, egy általános iskolában próbáltunk szavazásra buzdítani gyerekként gyerekeket. Jópofának hittük magunkat, de így utólag visszanézve már megértem a pedagógusok riadalmát is.
A fiam az első “komolyabb” óriásplakátok megjelenésével kérdezősködni kezdett, kik azok, mi van odaírva. Akkor elkerültem a válaszokat, és csak annyit mondtam, majd később, ha nagyobb leszel, elmondom. Hiába próbáltam távol tartani a jelentől, az a méreg, ami a közhangulatot uralja, elért hozzá.
Először csak a plakátokon nevetett, és hangosan ismételte a háború és béke szavakat. Hiába mondtam neki, hogy Tolsztoj ebben a témában minimum minőségibb, nem hatotta meg. Próbáltam az irodalom felé terelni a témát, de a gyűlölet, a propaganda jobban hatott az érzékenységére.
Elvesztettem az irányítást, és belementem a játékba, elmagyaráztam neki a jelenlegi politikai helyzetet, a saját értékrendemet és azt, hogy semmi keresnivalója a gondolataiban a politikának, hiszen még csak óvodás gyerek.
Hiába a szülői szó, ha a csatornák, amiken hozzá jut ezekhez a felesleges információkhoz elérhetőbbek és vonzóbbak számára. Szereti a focit, a válogatottat követi, de ma már nem lehet úgy megnézni egy meccset, hogy a szünetben a politika ne nyissa ki pandora szelencéjét. Pedig ott van Csukás, Tersánszky és a többi nagyszerű szerző, akik a magyar kultúrát naggyá tették.
Azt is tudni szerette volna, hogy miért nem lehet már felvonulni, merthogy ő ezt hallotta valakitől. Tud róla, hogy a szerelem az valami megfoghatatlan érzés, hiszen neki is van egy óvodai szerelme, és igyekszünk sokat és nyíltan beszélni az érzéseinkről. Azt is tudja, hogy nem mindenki egyforma, és érdeklődve tekint az új dolgok irányába, legyen szó bármiről.
A gyerekek tudnak kegyetlenek lenni, de ami még szembetűnőbb, hogy kegyetlenül őszinték. Mondhatnám azt is, hogy nem alkudoznak az érzéseikkel.
Amikor egy szupermarketben hó végén nemet mondtam neki és a testvérének a csokira, mondván, hogy majd ha apa fizetést kap, akkor kaphatnak, visszakérdezett, hogy azért nincs pénzem, mert Orbán Viktor ellopta?
Körülnéztem, kerestem a többi vásárló tekintetét, és könnyed mosollyal kísérve nyugtáztam, ez csak gyerekszáj. Lehetek szigorú szülő és kívánhatom, hogy mentes legyen a politikától a gyermeki léte, de úgy tűnik, hogy a jelenünk ezt nem teszi lehetővé. A közbeszéd, a szociális élet, a nagyszülők, felül tudnak kerekedni mindenfajta jó ízlésen és jóérzésen.
Csak ennyit szeretnék még mondani: el a kezekkel a gyerekeinktől!
nyitókép: freepik
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
