“Pontosan ugyanazt tettük, mint az olaszok” – Egy magyar anya beszámolója Franciaországból

Nagy Lívia Franciaországban él, és négy gyermeket nevel. Egyikőjük koraszülöttként jött a világra, halmozottan sérült, így a koronavírus különösen veszélyes számára. Franciaország megroppanni látszik a járvány súlya alatt, már egészségügyi rendkívüli állapot hirdettek, Lívia pedig fél: nem érintkeznek senkivel, de még hosszú időbe telik, hogy kiderüljön, fertőzöttek-e. Egy anya beszámolója a francia helyzetről.

Az elmúlt két hétben felgyorsultak az események Franciaországban is, a szükségállapot különböző stádiumai között lavíroztunk. Egyelőre még nincs kijárási tilalom, de folyamatosan az jár a fejemben, hogy ez talán az a nagy lecke az élettől, amit tényleg ideje megkapnunk.

Mint a gyerekek az iskolában, úgy vizsgáznak a világ különböző országainak polgárai és kormányai. Az egyik nagy kérdés az, hogy képesek leszünk-e szolidaritást mutatni a gyengébbek iránt, és megkapja-e végre azt a megérdemelt elismerést és tiszteletet az egészségügyi ellátás, amit hosszú évek óta hiába vár az átlagembertől és a döntéshozóktól egyaránt.

Senki sem vette komolyan a figyelmeztetést

Nem mondhatom, hogy mindennapos téma volt, de év eleje óta itt Franciaországban is folyamatosan tájékoztattak a híradásokban az egészségügyi szakértők a járványról. Figyelmeztették a társadalmat a fertőzés megjelenésének lehetőségére. Természetesen senki nem vette komolyan, mert elkövették azt a kommunikációs hibát, hogy az influenzához hasonlították, vagy azt mondták, nem lesz gond, hiszen annyi járványt sikerült időben megfékezni az elmúlt évtizedben.

Jöhetett Ebola, H1N1, végül mindig sikerült úrrá lenni a helyzeten. Olyan messze volt Kína, majd Japán, a járvány mégis hétről hétre egyre közelebb ért hozzánk, és amikor februárban Olaszországban is beindult, mi itt az ország keleti határán, a Mont-Blanc árnyékában már tudtuk, hogy nem fogjuk megúszni.

Fél Franciaország Európát járta a síszünetben

Először is mert a vírusoknak nincs útlevelük, és hiába próbálták egyes politikusok „kínai” vírusként emlegetni, „olasz” vírus már nem lett belőle. Február második hetében kezdődött a síszünet, ami azért érdekes a járvány szempontjából, mert területileg 3 zónába tartoznak az iskolák, és ezeknek megfelelően 1-1 hét csúszással indul meg a kéthetes vakáció. 13 millió tanuló és családja utazta tehát körbe az országot és Európát gyors egymásutánban.

Nagy Lívia a francia-svájci határon éli meg a koronavírus helyzetet.

Mi itt az olasz–francia–svájci határon február utolsó és március első hetében vagy francia vagy olasz sípályákon töltöttük az időt. A régiónk első fertőzöttjéről szóló híradás a szünet kezdetének hétvégéjén érkezett.

Szépen lassan elkezdtem feltölteni a készleteket, mert míg a határ ezen oldalán rendezettnek, kézben tartottnak, biztonságosnak véltem az életünket, Olaszországból egyik napról a másikra döbbenetes hírek jutottak el hozzánk.

Akkoriban rengeteg cinikus és kétkedő ember rohangált közöttünk, így a vírus alattomosan és láthatatlanul fészkelte be magát a megyénkbe. Fura erre az időszakra visszagondolni: csak néhány hete történt, mégis úgy érzem, mintha hónapok teltek volna el azóta. Nem aggódtam, nyugodt voltam, mert tudtuk, mik a tünetek, és mit kell tennünk, ha jelentkeznének. A csapból is ez folyt! De akkor még szó sem volt a tünetmentesen járkáló fertőzöttekről.

Nyáron is simán benyaljuk a tüdőgyulladást

Franciaországban a mentőszolgálat tartja kézben az ellátást a vírus megjelenése óta. A védőfelszerelés nélkül dolgozó háziorvosok mégis fogadták a megjelenő betegeket, mert náthára vagy influenzára gyanakodtak ők és a mentőszolgálat is. Nem hittek abban, hogy tényleg járhatnak köztünk koronavírusos betegek.

Közben, mivel az önkormányzati választások időszakába léptünk, a köztársasági elnök és csapata járni kezdte az ország kórházait és szociális intézményeit. Kampány zajlott, hiszen március 15-ére hirdették ki a választásokat.

Lívia félti koraszülöttként világrajött, tüdőbeteg fiát.

A szorongásom egyre nőtt, de tartottam magam, nem mutattam, mert féltem, hogy a férjem is pánikba esik.

Van rá oka: halmozottan sérült, 14 éves, immáron tinédzser gyermekünk pici babaként korábban érkezett a világra, és krónikus tüdőbeteg.

Tavaly nyáron a legnagyobb kánikula közepén is sikerült összenyalnia valahonnan egy tüdőgyulladást. Azaz, három egészséges testvérével ellentétben, ő egyértelműen a veszélyeztetett csoportba tartozik.

A rossz döntésnél csak a döntésképtelenség veszélyesebb

Hogy is mondta Konfuciusz? Annak a veszélye, hogy rossz döntést hozunk, össze sem hasonlítható a döntésképtelenség rettenetével.

Nos, én egész éjszakákat agyaltam azon, hogy a szünidő végeztével visszaengedjem-e a gyerekeket, köztük halmozottan sérült fiamat az iskolába.

Végül megtettem, mert azt az információt kaptam, hogy nincs veszély, engedtem, hogy meghozzák helyettem ezt nehéz döntést.

Igen, egymás után jelezték az újabb és újabb megbetegedéseket, de ez egy baromi nagy ország, közel 67 millió emberrel, így még mindig valószínűtlennek tűnt, hogy 4 nappal később a köztársasági elnök a tévé elé ülteti az országot és a fertőzés megfékezésére kéri a lakosságot.

Bejelentették, március 16-tól bezárnak az iskolák, óvodák, bölcsik, maradhatnak otthon a szülők, elindítva a gazdasági összeomlást. Ugyan Macron mindenkit megpróbált megnyugtatni, mentőcsomagok kidolgozásáról, a kisvállalkozások megmentésétől, a nagyvállalatok támogatásáról, egyik napról a másikra megugrott a fertőzött betegek, és a halottak száma is, ami egyre nagyobb pánikot keltett.

Alig két nap kellett a szükségállapot elrendeléséhez

48 órával később már a szükségállapot bevezetéséről szóltak a hírek, csak épp a választásokat nem akarták elhalasztani. Skizofrén állapotba kerültünk.

Pontosan ugyanazt tettük, mint az olaszok. Nem tanultunk, nem hittünk az intézkedések szükségességében, a rendelet ellenére voltak olyan éttermek, kávézók, amik megnyitottak, az emberek pedig ellepték a parkokat.

Következő hétfőn napközben már mindenki tudta, hogy este 8-kor ismét a tévé elé kell ülnünk, és már szorult a gyomrunk. Először is mert hatalmasat ugrott a fertőzöttek és a halottak száma is. Újabb szankciók, a mi érdekünkben, csak és kizárólag akkor mehetünk utcára, ha nagyon fontos – például dolgozni megyünk, élelmiszert vásárolunk, orvoshoz megyünk, idősebb családtagot, ismerőst segítünk vagy kutyát sétáltatunk –, és pénzbírság jár az utcán sétálóknak, a játszótéren csoportosuló családoknak. Az intézkedés életbe lépett, de nem tanulunk. A híradások tömött vonatokról, egymás hegyén-hátán utazó emberekről szólnak.

Rettegő anya, tanár, konyhás néni, takarítónő

Az iskolák bezárása után, a megelőző napok történéseitől kimerülve, immáron a felnőtt lányunkkal kiegészülve, egyszerre vagyok tanár, konyhás néni, takarítónő. Első reggel összeomlott a 12 éves lányom iskolájának internetes rendszere, egész délelőtt a nyomtató mellett ültem még mindig pizsamában, és a tanár által kért példalapokat nyomtatgattam.

Tanárnéni, szakács és dolgozó nő – Franciaországban sem könnyűek az anyák mindennapjai mostanság.

Közben az elsősömnek is megérkezett a feladatsor, de neki nagyon menő a tanító bácsija, és tartható mennyiségű feladatot kapott, ezt délutánra ütemeztem.

A napokat nehezíti, hogy emellett egyszerre vagyok a halmozottan sérült gyermekem gyógypedagógusa, gyógytornásza és rettegő anyja.

Az osztályában vannak nála sokkal súlyosabb kihívásokkal élő gyerekek, így jeleztem a tanárok felé, hogy a szociális asszisztensek először az ő szüleiket támogassák, és ha ránk is marad idő, akkor  szívesen fogadom a segítséget.

Folyamatosan e-mailen, telefonon érdeklődnek a gyerekeim egészségi állapotáról mindhárom gyerekem iskolájából, és ettől a végletekig elérzékenyülök. Úgy érzem, fontosak a tanáraiknak. Még legalább 12 napot kell várnom, hogy biztosak lehessünk benne, hogy senki nem beteg a családból, hiszen a férjem idáig dolgozott, de Svájc is lezárja határait, így már home office-ban végzi a munkáját. 

A második hét végére

A második hét végéhez érkezve, elmondhatom, hogy az otthontanulás döcög, a ház inkább hasonlít bombatámadás utáni állapothoz, mint a tavaszi nagytakarító tündér varázslatához. Hatalmas szerencse, hogy van kertünk és a hideg ellenére gyerekeim felfedezik annak rejtett zugait és olyan kerti szerszámok használatával ismerkedenek, mint a gereblye.

Talán a mentális hadviselés a legnehezebb.

Tévét már csak akkor kapcsolunk be, ha tudjuk, hogy olyan bejelentésre készülnek, ami a mindennapi életünket tovább korlátozza, így is éppen elég kéretlen információval lát el minket az okostelefon.

A francia parlament múlt vasárnap elfogadott egy  törvényjavaslatot, melynek értelmében azonnal két hónapos egészségügyi rendkívüli állapotot hirdettek.

Ami az elején a gyerekeknek jó bulinak tűnt, mostanra érezhetően frusztrálja őket. Feszültek és keresztkérdésekkel bombáznak. Amennyiben ki kell mennünk a házból, írásos deklaráció sem kell, keményebbek bármelyik rendőrnél.

Az online bevásárlás tűnik a legbiztonságosabb megoldásnak, de a legutolsó autós sorban állási kísérletem 3 órásra sikeredett. Felosztottuk a faluban élő idős emberek felügyeletét, a férjem szülei mellett másik két idős néninek intézzük az élelmiszer és gyógyszertári bevásárlást. Már most kemény, de még csak most jön a neheze…

Vélemény, hozzászólás?