Házmesterországban, ahol nagyobb hangsúlyt kap az önreflexiónál a mások utáni leskelődés, kukorica közé szórt különös gyönygszem lehet Richolm Orsolya férjkereső blogja. Hiszen ebből legalább tanulni is lehet amellett, hogy szórakoztató és elgondolkodtató. A 30-as író-animátor 2025 júliusáig találná meg a férjét, aminek lépéseit kiteszi a netre. A folyamatot két marék önismerettel, egy kanál őszinteséggel és egy csipet szemtelenséggel fűszerezve valós időben lehet követni. Projektje mentén Richolmmal beszélgettünk a minden nő életét átszövő kérdésekről.
A 30-asok szerelmi életének Sinus görbéje hihetetlen paraméterekkel rendelkezik. A korosztály egyik folyton zsezsgő képviselője, Richolm Orsolya egy szürreális animációs site-ot alkotott meg a férjkereséséről, ez pedig a diplomamunkája lesz a MOME-n. Ez a hús-vér valóság, amiben látni, hogy a férjkeresés inkább önismereti út, mint 0-24 randevúzás és értékítélet. Az idáig vezető út, a romlott kapcsolatok, a tárgyiasítás, szingliség, gyermekvállalás, egy komoly idegösszeomlás, a jó munkahely mint kiváltság, a Tinder borzalmai, a hibázás katalizáló ereje és a debütálás ékes dátuma is előkerült a beszélgetés során, nem csak az, hogy Richolm hogyan kap gyűrűt nyárig.
– Milyen szakmai múlt előzi meg a férjkereső projekted?
– Már gyerekkoromban is volt bennem önkifejezési vágy, nagyon szeretek bátran beszélni a dolgokról, amelyek megtörténnek velem. A Pécsi Tudományegyetem Magyar alapszakán közvetetten írással kapcsolatos dolgokat, később az SZFE-n forgatókönyvírást tanultam, most pedig a MOME-ra járok.
Az SZFE-n egy osztatlan filmdramaturg képzést végeztem el, ahol bele tudtam kóstolni, milyen szabályrendszere van a történetmesélésnek, milyen dramaturgiai íveket érdemes követni, milyen karakterépítéssel kell haladni.
A sok gyakorlás segített, hogy fókuszáltabban tudjak alkotni e területen. 2017-ben a hangmesterekkel elmentem a Primanima animációs filmfesztiválra. Sok alkotásnál viszont nem éreztem átgondolt dramaturgiát, ez indította el bennem, hogy létrehozzak egy animációs filmet, aminek jól határolható története van. Úgy, hogy korábban nem tanultam rajzolni, és egy verbuvált társasággal rotoszkóp technikával készítettünk pár rövidebb kisfilmet. Akkor még azt sem tudtam, hogy ezt rotoszkóp technikának hívják, de beleszerettem.
– A kisfilmes tapasztalatod tudtad kamatoztatni?
– 2021 nyarán a Recorder egyik főszerkesztője felajánlotta, hogy a kínos élethelyzeteimet megjelenítő mini képregényeimnek rendszeresen szorít helyet a magazinban. Mivel autodidakta módon tanultam meg rajzolni és animálni, és nagy örömmel töltött el, hogy tetszik az embereknek, amit képviselek. Értékelik, ha valaki ennyire őszintén beszél dolgokról, amelyekről más nem beszélne.
– Mi jött ezután?
– Dolgozni kezdtem egy filmforgalmazó cégnél, és mivel szerettem volna magasabb szintre emelni az animációs képességeim, beadtam a jelentkezésem a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animáció mesterszakára. Nagy szeretettel fogadtak, ami megerősített, azonban az első fél év után volt egy idegösszeolásom.
Alapvetően hajlamos vagyok a depresszióra, és mivel úgy álltam neki az egyetemnek, hogy nem mértem fel a határaim, túlvállaltam magam a suliban és a munkahelyemen is. Két félév szünetet tartottam, majd visszahívtak az egyetemre.
Fontos szerepet játszott Szabó Viki, az egyik iszonyatosan támogató MOME-s tanárnőm.
– Hogy bírtad összevakarni magad?
– Végül is úgy döntöttem, hogy megpróbálom újra, de már sokkal okosabban. A munkahelyemmel is egyeztettem az iskolai kötelességeim, és az iskolában is elmondtam, hogy mindig a munkahelyem lesz az első, hiszen egy felnőtt mégis csak pénzből él. Hihetetlen nagy boldogságot okozott, hogy képes voltam egyszerre menedzselni egy munkahelyet, és a hobbimba is tudtam annyi tiszteletet és energiát rakni, hogy normálisan el tudjam végezni az iskolát.
– Azért nem minden munkahely olyan rugalmas, hogy erre rávágjon egy perszét…
– Szerencsés helyzetben voltam, és tényleg áldom az eget, mert a munkahelyemen is megkaptam a szükséges támogatást. Egyetlen percig nem éreztem azt, hogy az egyetem miatt gondolkodnának a kirúgásomon.
Már a legelejétől támogattak, amikor pedig lent voltam, ott voltak velem. Lelkileg összeszedtem magam, lenyugodtam, és sokkal érettebben tudom már elvégezni a feladataim.
Aztán harmadik iskolai félévben rá is tértünk a diplomamunkára. Tökéleteset akartam alkotni, így kicsit pánikoltam, majd kapkodni kezdtem, és minden erőltetett lett. Ekkor történt az a legendás eset, amikor 2024 februárjában a MOM Sport uszodájának infraszaunájában megihletett egy egymásnak eső, csókolózó szerelmes pár.
– Hogyan és miért lettek ők együtt a múzsád?
– Az a jó kifejezés, hogy akkoriban nem volt szerelmi életem, mert ami volt, az morálisan nem túlságosan egészséges és követendő, egy házas emberrel való kapcsolódás volt. Szép is volt, de eléggé szétszedett lelkileg. Nehéz ilyen helyzetben fekete-fehéren nyilatkozni bármiről, de sokat tanultam belőle.
Például azt, hogy annak, aki kikacsint a kapcsolatából, rengeteg problémája és szorongása lehet. Hogy nekem, a szeretőnek egyértelmű önbizalomhiányom volt, aki nem mert belemenni komoly, egészséges kapcsolatba.
A helyzet kialakításában mindketten hibásak voltunk, és azt a női magazinokban olvasható tételt minden nőtársamnak nagyon határozottan aláhúznám, hogy igen ritka az, amikor egy ilyen kapcsolatban a foglalt fél otthagyja a partnerét a szeretőért.
A mi helyzetünkben is ez történt, és nem haragszom emiatt, az ígéretek viszont kicsit fájnak, amelyek végső soron a naivitásomat is tükrözik.
– Néha egy kicsit elengedett, néha meg közel tartott magához, ment a huzavona?
– Nehéz volt ebből az állandó, szorongó várakozásból kiszállni, és miután véget ért a kapcsolat, bennem még tartott kicsit a dráma. Ebben a helyzetben voltam, amikor ki kellett találni, mi legyen a diplomamunkám. A szaunában aszalódás közben látott szerelem pedig annyira meghatott, hogy megvilágosodtam.
31 éves vagyok, ami nem tűnik soknak, de egy nő életében szerintem ez elég meghatározó időszak. Mert amellett, hogy van egy kapunyitási pánik, ha tervezünk gyereket, ha nem, ott motoszkál az iszonyatosan undorító, kikerülhetetlen biológiai óránk gondolata.
Alattomos módon bekúszik a gondolatok közé a folyamatosan zakatoló pánikérzés, hogy 31 évesen még nincs családom, nincs pasim, hosszú távú kapcsolatom, nem fogok szülni, akarok-e szülni.
Sosem volt bennem vágy, hogy csak akkor teljesedhetek ki, ha szülök, de akkor is ijesztő megtapasztalni ezeket az akaratlanul feltörő kérdéseket.
– Ezt még megfejeli, amikor a közösségi médiából a korosztályod családalapító fotói mosolyognak vissza?
– Engem ez annyira nem visel meg, mert nem ősvágyam az anyává válás, de az valóban nyomasztó tud lenni, hogy a szingliség mintha mindig egy kicsit másodlagos lenne. Mintha csak az lenne az igazán érett, aki családot alapít, ő a komolyan vehető, elérte a maximumot.
Ilyenkor nagyon fontos az önreflexió. Már nyolc éve járok én is pszichológusi ülésekre, mert nagyon szeretem felfejteni a miérteket, próbálok jobb emberré válni, leszedni a traumák sokasága okozott dolgokat, amik megnehezítik az életet. Ezzel együtt jöttem rá, hogy mi lesz a diplomamunkám.
– A realtime szerelmi napló?
– Szerettem volna egy olyan online naplót létrehozni, amiben élőben lehet követni animációs kontentek formájában az utat, hogyan találom meg az igaz szerelmet. Ehhez az úthoz tartozik az önismeret is, az út során szerzett érzéseim és minden behatás. A munkacím az lett, hogy “Hogyan találtam meg a férjem 2025 júliusáig?”
A slusszpoén az lett volna, hogy a diplomavédés során bemutatom a férjem. Mindenképp egy weboldalt akartam létrehozni, megidézni az egykor virágzó blogkultúrát. A publikálás kezdő időpontja végül 2024. november 20-ára esett.
– Ez a rejtélyes dátum fontos valamiért?
– Ez a nap azért érdekes, mert 2010. november 20-án csókolóztam először egy gimnázium mögött parkoló piros Volvóban az iskolai rendszergazdával, aki 23 évvel idősebb volt, mint én. Borzalmasan odavoltam azért a férfiért, aki egy nagyon meghatározó személy volt az életemben. A weboldal indítással kapott ez a történet is egy keretet, csak ezt a sztorit felejtettem el közölni a nagyvilággal.
Nagyon fontos, hogy ez a projekt egyrészről a szerelemkeresés útja, de egy picit a magamhoz visszatalálásé is. Valószínű az önbizalomhiányomból fakad, hogy folyamatosan reflektálni akarok magamra, és azt érzem, az egész életem magyarázkodásból áll. Meg kell magyaráznom a tetteimet, az érzéseimet, és mintha erről tájékoztatnom kéne az embereket.
Ezeket az aktuális állapotokat is bemutatja az oldal amellett, hogy a találkozások is megjelennek rajta. Keserédesen vegyíti a humort a kellemetlen élethelyzetekkel, komoly megélésekkel és gondolatokkal.
– Van már jelentkező a férj pozícióra?
– Kicsit csalódott vagyok, mert van egy adott e-mail cím (millennialshusband@gmail.com), ahová bárki írhat, de még nem érkeztek konkrét randirahívások. Szerintem egyrészt ijesztő lehet, hogy kikerülhetnek az oldalra, másrészt komoly hangvételt kölcsönözhet a projektnek, hogy ez egy egyetemi diplomamunka is, és aki instant élményre vágyik, az nem mer írni.
– Hogyan pasizol? Mert nyilván nem csak a blogodon keresztül várod az e-maileket, kimész szórakozni? Illetve preferálod az apprandikat is?
– Próbáltam randi appokat is, és furcsán viszolygok attól, hogy ezek az élet mindennapos részét képezik. A legnagyobb problémám a társkeresőkkel az, hogy a kapcsolatkeresés lényege veszik el bennük.
Az első szikra, a kémia, a csodálatos, hihetetlen történetek. Míg a jobbra húzás után az online térben az idealizálás folyik, a későbbi randi pedig inkább rejti magában a csalódást, mint nem.
Itt nem arra gondolok, hogy a másik nem elég jó, egyszerűen csak egy idealizált képet alkotva ismerkedünk egy fiktív térben ahelyett, hogy megélnénk a kapcsolódás ezernyi másik vetületét. Inkább pártolom a klasszikus ismerkedést
– Mész három szigetkört, és kacsintgatsz emberekre?
– A legjobb párkapcsolataim teljesen lehetetlen helyzetekben születtek. Mondjuk a vonaton megláttam valakit, aki nagyon megfogott, odamentem hozzá, és megkérdeztem, nem a PTE-n tanít-e. Kiderült, hogy igen, eltöltöttünk egy csodálatos fél napot együtt anélkül, hogy bemutatkoztunk volna, majd csókkal váltunk el, aztán később megkerestük egymást, és összejöttünk.
Vagy ott a másik kedvenc sztorim, amikor nagyon tetszett egy fiú, és azt hittem, őt látom a megállóban a 105-ös buszról. Jeleztem, leugrottam, és amikor odamentem hozzá, kiderült, hogy csak hasonlított a fiúra. Mégis, annyira jófej volt, hogy elkezdtünk randizgatni, és jól sikerült.
Nem tudom, szerencse-e, de szeretek kezdeményezni, megélni a pillanatot. Ez sok esetben riasztó a férfiaknak, de legalább szűrőként lehet ezt használni. Nagyon-nagyon fontos ez a szikra dolog. ha megtörténik, az egy félig nyert ügy, és ebből elindulhat egy történet, ha kihasználjuk.
Ha 20 év múlva azt mesélem a gyerekeimnek, hogy hát igen, apátokkal jobbra húztuk egymást, az elég snassz, nem? Miközben annyira szép megismerkedéstörténetek vannak, amelyek fantasztikus mítoszokat rejtenek magukban. Szerintem ez sokkal élőbb.
– Az azért elég inspiráló, hogy zsigerileg megéled a pillanatot.
– Hullámzó ez, van, amikor odamegyek pár férfihoz, de van, amikor nincs hangulatom hozzá, vagy nem alakul tovább a dolog.
Az a legjobb ebben: a bátorságot a visszautasítás lehetősége adja. Az ember meg meri engedni magának azt a szabadságot, hogy igen, pofára eshet, és ez alapvetően egy jó érzés, hiszen legalább a próba megvolt.
Ha meg be is jön a dolog, az csak plusz, szóval én mindenkit nagyon bíztatok. Persze rendes emberi kereteken belül legyünk kezdeményezőek, ne ijesztő módon essünk a másiknak. Az oda-vissza nyitottság legyen meg, mert annál idegesítőbb nincs, amikor valaki nem veszi észre magát. Erre rá kell érezni.
– Szerinted a 30-as korosztálynak mi a nehéz az ismerkedésben?
– A tinikoromhoz vagy a 20-as éveimhez képest nekem például a már említett szorongás, hogy lemaradok valamiről, hiszen itt a bűvös 30. Sokkal nehezebb játékosnak maradni, és bekúszik a gondolat egy félresikerült próbálkozás után, hogy ez csak kidobott két hónap volt, és kifutok valamilyen időkeretből.
Szerencsére amit lehetett, azt megéltem az életemben, nagyon hálás vagyok azért, hogy rengeteg pasim volt. Most már azt tudom mondani, hogy hosszabb távlatokban gondolkodom. Mondjuk ennek is van azért nyomása, ami megnehezíti a választást, de ezeket a problémákat csak saját magamban gerjesztem.
– Mi lesz, ha júliusig megtalálod a szerelmed, és mi van, ha nem?
– Nincs bennem ezzel kapcsolatban szorongás vagy elvárás, és emiatt nagyon boldog vagyok. Ez az egész projekt egy szabad játék, és a férj ebben az esetben egy univerzális kifejezés is lehet a megérkezésre. Egy másfajta állapotba lépésé, amit ha elérek, akár magammal kapcsolatban, már megérte.
Fotók: Endrődi Aladár és Komróczki Dia
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
