Hogyan lehet bárkiből „rossz gyerek” – Egy kisdiák napjai az értelmetlen kisegyesek árnyékában

A mentális egészség napján mesélte el a gyerekem, hogy alá kellene írnom egy kupac kisegyest, amit magatartásra kapott a napköziben, és hogy már szinte mindenre egyest adnak, és a napközis tanárok reggel panaszkodnak az osztályfőnöknek, hogy mennyi a rossz gyerek. A Ricsikét meg a napközis tanár nem engedte el a délutáni edzésre, mert nem lett jó a házija, mire a kisfiú kiborult és sírt, amire még büntetést is kapott… És hogy ő már nem tud elaludni, annyira szorong. Nesze neked, mentális egészség.

Egy édesanya, Veronika írása.

Szóval az úgy volt, hogy lassan már mindenre egyes jár. Arra is egyest kap a gyerek, ha beszélget. Hiába, hogy éppen megvédi magát vagy rászól az őt zavaró gyerekre, a tanár válasza erre: „Nem érdekel!” és repül is az egyes.

Mit tanít ez? Ne állj ki magadért, mert nem érdemes…csak hallgass és tedd a dolgod!

Remek útravaló.

Már azt is furcsának éreztem, miért kellene egyessel fegyelmezni, így aztán utánanéztem, és kiderült, hogy nem volt véletlen a megérzésem: a törvény szerint sem lehet érdemjeggyel fegyelmezni. De nem ez a legrosszabb. Hanem az, amit ez a „nevelési mód” képvisel. Büntet, mindenkit egyformán kezel, skatulyáz, és folyamatos szorongást okoz.

Ráadásul 5 darab kis egyes már nagy egyes. Ötösből ezzel szemben 10 darab kell egy nagy ötösért. Nekem ez is eléggé „kifordult” motivációnak tűnik.

És mi az, hogy „rossz gyerek”?

Vegyük példaként a fiam osztálytársát. A nagy mozgásigényű 9 éves fiú végigüli a napot, ebéd után megint csendben kell ülnie, megírni a házit, miközben már alig várja, hogy 4 órakor végre kézilabdázhasson, mert abban jó, azt szereti, mert szabadon szaladgálhat, kiengedheti a gőzt. A házi azonban sajnos nem lett jó, ezért a tanár közli vele, hogy nem mehet edzésre.

Mi van? A szülei beíratták! Van joga a tanárnak eltiltani tőle? Szegény kisgyerekből ekkor robbant ki a feszültség, és elkeseredésében széttépte a füzetét… amiért szépen megkapta a kisegyesét. Felmerül bennem a kérdés: most ki is a rossz?

A fiam rendszeresen rászól az őt zavaró társaira, hogy ne piszkálják őt, amiből annyi látszik kifelé, hogy beszél. Már repül is az egyes.

Egyre nehezebben alszik el esténként.

Azt javasoltam neki, szóljon rá hangosabban a másikra, hogy a tanárok is hallják, hogy nem beszélgetett, hanem rászólt a másikra. Aztán aláírtam az egyeseket, de melléjük írtam az egyesek történetét is. Amit a beírás percében ők nem akartak meghallgatni a fiamtól.

Magát a házi feladat intézményét sem egészen értem. Az osztályfőnök erre annyit mondott a gyerekeknek, hogy „örüljetek, mert a másik osztálynak sokkal több házi feladata van”.

Hát… köszönjük! Örülünk.

Mi köze ennek az egésznek az oktatáshoz? Mi folyik itt?!

Tudom, tudom, szinte hallom. „Mi is túléltük, itt vagyunk, és normális felnőttek lettünk”.

Biztos?

Nekem szívem szakad meg ezektől a történetektől! A gyerek alapvető szükségleteit tartják kordában egész nap, és ők, amennyire tudnak, viselkednek is, de ha a nap végére túlfeszülnek, és az egész nap visszafogott indulataik és érzelmeik előtörnek, megbüntetik érte? Megbüntetik, ha megvédné magát és azért beszél?

És ez… ez mit üzen, mit tanít a gyereknek?

Aki csak a büntetést látja megoldásnak, ismeri egyáltalán a gyermeki lelket? Nem érzi, hogy sürgősen tenni kellene valamit? Jól érzi magát abban a masszában, ahol oly ritkán találni már üdítő kivételeket, a gyermeket érző és értelmes partnerként kezelő, haladóan gondolkodó, pozitívan nevelő pedagógusokat?

Vagy tényleg ennyire tehetetlen az ember egy ezer éve kitalált rendszer esetleges frissítése kapcsán? Esély sincs a szemléletváltásra? Ha mindig csak egy-egy újabb és újabb ember tenné meg a lépéseket felé… talán akkor, idővel változna valami?

Rengeteg bennem a kérdés. És egyre több.

Mert mindannyian tudjuk: egyre több az idegrendszeri és viselkedésbeli címkékkel illetett gyerek, és a hasfájással ébredő, szorongó kisdiák.

Sürgősen kérdéseket kellene feltenni, és a válaszok alapján a gyerekek számára az oktatásban egy rájuk tekintettel lévő, hozzájuk formált, egészséges közeget, egy megnyugtató és „tápláló” teret kialakítani.

Működtek régen a „klasszikus” büntetési módok? Lett valaha eredményük? Úgy értem, valódi, belülről fakadó, motivációból születő eredmény. Kevéssé hiszem. A „tolatás” és az elmaradott módszerek helyett nem éppen egy szellemi, spirituális és lelki szinten is felemelő kommunikációra, hozzáállásra, gyermeknevelésre (tanításra) lenne óriási szükség?

Tisztában vannak azzal azok, akikre a gyermekeinket bízzuk, és főleg azok, akiknek jogában áll változtatni, hogy a tartós szorongás komoly egészségügyi problémákhoz vezet?

Tudják azt, hogy ha délutánra elfáradnak, több értelme van lemozgatni őket, játszani velük, nevetni, énekelni, meditálni, mint további 2 óra csendes és mozdulatlan házifeladat-írásra kényszeríteni őket?

Mit szólna a pedagógus, ha mikor ő magyaráz nekem valamit, akkor én is azt válaszolnám neki, hogy „Nem érdekel!”?

Hány kisgyerekben lehetne oldani a feszültséget, a viselkedési problémákat, az alvászavart, és elkerülni akár a gyógyszerszedést is, ha egyszerűen csak pozitívabb, motiválóbb közegben töltené az idejét?

A legfontosabbak:

Ha soha nem lesz szemléletváltás, és mindörökké ez vár gyerekeinkre, szülőként hogyan tudjuk mindezt ellensúlyozni?

Mit tehetek, ha egy hatalmas, berozsdásodott rendszerben van jelen a gyerekem napi 8 órában?

Képes vagyok, képes lehetek ezt ellensúlyozni? Amire kell, arra ráerősíteni, de ahol kell és lehet, ott pedig lazítani az elvárásokon, hogy ne szorongjon annyit?

Kezelhetem a helyzetet úgy, hogy az eredményei se nagyon romoljanak le, de a lelki egyensúlya, egyénisége és életkedve is megmaradjon?

Gyönyörű és piszok nehéz feladat. De megpróbálom. Hogy hogyan?

Nem hiszek a kisegyesekben. Az intőkben sem. Abban hiszek, hogy meg kell találni az utat a gyerek figyelméhez, megtanulni az ő nyelvezetét, amellyel eljuthatok hozzá.

Abban hiszek, hogy nekünk kell megtanítanunk arra, hogyan tudja saját magát motiválni, megnyugtatni, a figyelmét megtartani. Segíteni neki ötletekkel, türelemmel, és a napközbeni mozgásigény kielégítésével. Segíteni neki rájönni, hogyan tudja magát emlékeztetni dolgokra, kötelességekre.

És ehhez magunkat is fejleszteni kell. Ezért…

– Kérdezek, meghallgatok, javaslatokat teszek. Biztatok, magyarázok, és igen, ha kell, valamire legyintek. A feszültségeket próbálom humorral elütni.

– Ha már teljesen szétesett, és kimerült, elengedem a házit, nem erőltetem a naplót, az utolsó megoldásokat lediktálom – aztán kiküldöm a kertbe mozogni.

– Rávilágítok, hogy mi az, amin semmiképpen ne szorongjon, mi az, amibe nem érdemes túl sok energiát feccölnie, és hogy kinek nem szükséges megfelelnie.

– Elmondom, hogyan állhat ki magáért egy-egy helyzetben, akár a társai, akár a tanár részéről éri igazságtalanság.

– Este végighallgatom a sötétben a történeteit, mert a szorongások nem csak a felnőttekre támadnak lefekvéskor, de a gyerekekre is.

Mindezt úgy, hogy én sem tudtam ezeket gyerekkoromban, és még ma, 44 évesen is csak tanulom, hogy hogyan képviseljem magam. De így már kettőnkért (is) tanulom.

Mindent megteszek azért, hogy a károkat minimalizáljam, a szorongását csökkentsem, megtartsam benne azt a csodálatos gyermeki életkedvet, és motiváljam – mindazt, amit úgy tűnik, az iskolában nem fog megtapasztalni.

Utóirat:

A tehetősek már régen kimenekítették gyermekeiket alternatív iskolákba. Akinek nincs pénze marad abban a hagyományos, jórészt büntetésen alapuló poroszos oktatási rendszerben, amely 30 évvel ezelőtt, már a mi időnkben is elavult volt. S mire elvégzik a gyerekek a nyolc osztályt, kihal belőlük a tudásvágy, a kíváncsiság. Mert

a mai gyerekek már pláne nem illenek bele a régi kocka, poroszos iskolarendszerben. Levágjuk hát a szárnyaikat. 

Nem kell röpülni. Nem kell gondolkozni. Végrehajtani kell.

nyitókép: freepik