Ági vagyok, 40 éves. Imádok tanítani, de már nem fogok sokáig. Sokszor sírok, mert nem leszek már többé tanár és azt hiszem, ez nem az én hibám. Persze tudom, hogy már „normális” pénzt lehet ezzel keresni és ott van nekünk a „nyári szünet” is, de nem akarom már ezt. Én nem vagyok gyógypedagógus és évtizedes problémára nem kapok megoldást. Nem tudok egyszerre foglalkozni a halmozott gondokkal küzdő, hiperaktív gyerekekkel és a tanulni vágyókkal. Nincsennek eszközeim, csak „oldjam meg” a helyzetet. Elfáradtam.
Olvasói levél Ágitól, aki középiskolai tanárként dolgozik. Még.
Korábban 1-2 kezelhető tanulási, magatartási problémával érkező gyerek volt egy osztályban, így megtanultuk az olvasási, számolási nehézségeket a középiskolában is kezelni. Az sem volt könnyű, de általában a szülők együttműködtek, lehetett próbálkozni.
Viszont a helyzet drámaian kezdett el romlanit. Most két olyan osztályban is tanítok nagy óraszámban, ahol 4-5 különböző tanulási zavarú gyermek van. Ehhez jönnek még az életkori sajátságok, a szülők állandó bűnbakkeresése is, akik nem akarják elfogadni, hogy a gyerekük kicsit más. Az igazgató meg mintha nem látná a bajt, mossa kezeit, mert már beiskolázott több együttnevelési tréningre.
Ez igaz és nem tagadom, sok hasznos dolgot megtanultam. Főleg módszertani és integrációs szempontból. De folyamatosan szó volt a gyógypedagógus/pedagógus asszisztensek szerepéről, a kiscsoportos bontásokról, és mindenféle módszereket is tanultunk.
Ezeknek a mi valóságunkhoz semmi köze. Nincs segítő munkatárs az órán és csoportbontás sincs.
A tanterem átrendezése 3-5 perc az óra amúgy is szűkös idejéből. Az utánam lévő kolléga ráadásul mindig szóvá teszi, hogy őt ez a hókuszpókusz megőrjíti, és a termet rendezzem vissza.
Egyébként, ha visszarendezem is elhangzik a tanáriban, hogy Ági után mindig rendet kell rakni.
Három hét telt el az idei tanévből. Augusztusban volt tantestületi érzékenyítő foglalkozás, eskü, elhittem, hogy menni fog, de nem, nem fog.
Én nem akarok a nem létező katedrán állva frontálisan oktatni, szeretnék új dolgokat kipróbálni, együttműködni, differenciálni, de nem megy. Hetente legalább egyszer sírva megyek haza, állandó kudarc élményem van.
Pedig megy az AI, ismerem a digitális tudásbázisokat, a tankönyvhöz tartozó digitális feladatlapokat, és szeretek otthon magam is elbíbelődni tananyag készítésével.
Nem tudok egyszerre foglalkozni a halmozott gondokkal küzdő, 10 perc figyelmet tartani tudó gyerekkel, a dühkitöréses gyerekkel, a hiperaktív, túlmozgásos gyerekkel és azokkal sem, akik viccből ezeket hergelik.
És mellette ott van persze 20 teljesen jól működő másik diák, akik máris elfáradtak ettől, mert ott is van introvertált, csendesebb, akinek nem hiányzik az egész napos kiabálás, vergődés, fegyelmezés. És nincs hova fordulni, hiszen a munkatársaimnak sincs ebben tapasztalata, amire támaszkodhatnék. Nem tudok ilyen jellegű, életszerű foglalkozásokat megnézni, a továbbképzés elméleti és csak egymás között működnek a módszerek.
A tanítási órán egyszerre kellene kezelnem ezt a sokféle hátrányt, a tanulási nehézségen kívül a magatartási problémákat is, na ez már erőn felüli elvárás.
Ez ugyanis nem azért van, mert én nem vagyok következetes. Az egyik osztályban például, ha épp nem úgy sikerül valami, – és erre azért jó az esély -, az egyik srácnak rendszeresen dühkitörése lesz. Ilyenkor minden beborul.
Ez nem egy tanóra, ez egy cirkusz.
Felnőttként is rettenetesen megterhelő. A jól tanuló, jól viselkedő gyerekek szülei elveszítik a türelmüket és közlik az igazgatóval, hogy elviszik a gyereküket máshová, mert itt nem lehet tanulni.
Ezért aztán az értekezleten a tanár lesz a hibás. Nem én személy szerint, hanem „akinél ez előfordul”.
Az már mindezen felül van, hogy egy röpdolgozat megíratása ma már nem csak az A-B csoport feladatlap összeállítását jelenti. Ezen felül kell olyan, ami kevesebb vagy differenciált feladatot tartalmaz. Az írás alatt pedig lesznek legalább ketten osztályonként, akiket szóban kell számon kérni.
A javításnál is differenciálni kell: van akinél nem számít a helyesírás, a központozás, a nyelvhasználat és hasonlók. És ez csak egy gyors röpi.
Minden dolgozat után van szülő, aki meg akarja beszélni velem a javítást. Gondolhatod, hogy nem megköszönni jön a munkámat.
Három hét. Ennyi volt a türelmi idő az idén. Tegnap már meg kellett hallgatnom miért nem csinálom én ezt jól. Attól a szülőtől, akinek a gyereke, minden órán a padon fekszik és nem érdekli semmi.
Ha rászólok, fennhangon elmondja, hogy amíg a „dumb”-ok is itt vannak, neki álmában is menni fog. Ezért tavaly már többször figyelmeztettük, beszéltünk a szülővel is, aki közölte, hogy nem gondoljuk, hogy még véleménye sem lehet. Nem ő választotta, hogy integrált diákokkal járjon egy iskolába, nekünk kell megoldanunk ezt nem nekik. És nem ilyen szavakat használt.
Nyilván őt is érti az ember, de mit csináljak, ha a gyerek az első dolgozatra az idén összesen a neve kezdőbetűit írta fel? Egyszerűen nincs erőm egyedül megküzdeni ezt a fejlődés nélküli állapotot.
Ez nem ugyanaz a gond, mint néhány éve, hogy a kevés pénz miatt elmegyek árufeltöltőnek.
Én akkor maradtam. A pénz ilyen formán nem érdekelt, reméltem, hogy rendeződik, de számomra nem volt opció, hogy a pénz miatt kiszálljak.
Örülök, hogy rendeződött a helyzet, jó is lehetne. De nem oldódott meg számomra a legnagyobb nehézség. Sőt azt gondolom, a háttérben szépen lassan fokozódott.
Ezt már nem tudom megugrani sem szaktanárként, sem osztályfőnökként. Sajnálom magam. Tettre kész vagyok, nincs kedvem más munkát vállalni, de eszköztelen vagyok egyedül.
Rendszer szintű változásért kiállt itt minden, mondtam már ezt az értekezleten, és a továbbképzéseken. Mindenki egyet is ért, csak nem történik semmi. Kedd után a szerda.
Én pedig nem bírok ki így még egy csütörtöki fogadóórát, ahol emberként földig aláznak, mert valaki nevére csak elégtelent tudok adni. És a nulla pontos dolgozat eredményét a naplóba is beírom.
Nincs már erőm és türelmem, mert ha el is indul valami, annak sem most lesz eredménye, ha lesz egyáltalán. Sajnálom.
Kiábrándultam, tovább állok sírva, mert nem leszek többé tanár.
Kiemelt kép: AdobeStock
Kérlek támogasd munkánkat, hogy továbbra is írhassunk neked. Leszel az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
