Ketten maradtunk. Én, és a hasamban a gyerekem. Mindketten roppant kényelmetlenül éreztük magunkat, és valljuk be, hősi kiállás ide vagy oda, szenvedtünk, mint a kutya és alig vártuk, hogy vége legyen. A férjem sehol se volt, épp elment a Mekibe enni valamit, mert nem bírta tovább. Bezzeg nekem muszáj volt.
Soós Viktória írása.
– Ide figyeljen, nem mehet el ezzel az egész nap. Muszáj felgyorsítani. O-xi-to-cyn. Érti? Ne tiltakozzon már megint. Hát meddig akar a szülőszobán maradni? – A doki a lábaim között ingatta a fejét. Este tíz óra volt. Hajnal négy óta vajúdtam.
– Doktor úr, én ráérek. Rászántam már ezt a napot. – a hangom kissé gyenge volt, de annál határozottabb. Ezernyi terhesfórumon és Facebook-csoporton gyúrtam ki magam az előző kilenc hónapban.
– Hogy érti? – vonta fel a szemöldökét. Magában azon gondolkozott, már csak két óra és lejár a műszakja. Én műszak nélkül voltam.
– Színházjegyem éppen nincsen ma estére. – nyögtem ki, mert fájásaim azért voltak. Csak nem elég erősek. Szerinte. Én majd meggebedtem, ahogy ment fel a görbe.
– Na idefigyeljen, kap egy órát, addig elmegyek vacsorázni. – hátat fordított és lehúzta a kezéről a gumikesztyűt.
– Tyű, de gáláns! – mondtam neki, és a felpolcolt combjaim között a kezemet nyújtottam felé. Újabb szemöldökfelhúzás. Nem értette.
Fogjunk erre kezet – próbáltam mosolyogni, de valószínűleg csak egy torz, felpüffedt kismama-arcot látott. Lassan felfogta hogy mit akarok, kizökkent a szigorú dokiszerepből és elmosolyodott. Megrázta a kezem, aztán komótosan levette a köpenyét, intett a nővérkének hogy figyeljen rám, és kilépett a szülőszobából.
– Ez mindig ekkora öntelt fasz? – fordultam a nővérkéhez. Iszonyúan fájt már mindenem. De a méltóságomat, azt nem adtam. Juszt se.
– Öööö, a doktor úrra érti? – láttam rajta, hogy nem mer válaszolni. De tudtam, hogy egyetért.
– Figyeljen, mivel ma telihold van, sokan szülnek, kimegyek egy félórára. Ha kellek, csengessen! – ő is hátat fordított nekem. Ketten maradtunk. Én, és a hasamban a gyerekem. Mindketten roppant kényelmetlenül éreztük magunkat, és valljuk be, hősi kiállás ide vagy oda, szenvedtünk, mint a kutya és alig vártuk, hogy vége legyen. A férjem sehol se volt, épp elment a Mekibe enni valamit, mert nem bírta tovább. Bezzeg nekem muszáj volt.
– Idefigyelj. – szóltam a hasamhoz. Egy erős nyilallással adta tudtomra, hogy figyel. – Muszáj megszületned, érted? Ez a barom, ha visszajön, belémvágja az oxit, akkor aztán leshetünk!– Jeshetünk? – hallottam egy vékonyka hangot belülről. Roppant fáradtnak és távolinak tűnt. Nem csodáltam hogy kivan.
Igen, szívem. Most lehet hogy úgy vagy vele, minek is kijönni, de ne makacskodj tovább. Ha nem jössz önszántadból, ezek kiszednek, mint a pinty!
– Pinty? – persze, gőze nem volt, mi az, hogy pinty. Hogy is lett volna.
– Mindegy, majd mutatok egyet. De ahhoz is ki kellene jönni. Érted?
Ó. – a hang egészen el volt szontyolodva. – Nem akajok. – ezt egészen halkan mondta, mert tudta, hogy anyával kár ellenkezni. Se kint, se bent.
– Neked is segítened kéne, világos? Én itt gürizek reggel óta, te meg nem csinálsz semmit. Nem ér! – kicsit erélyes hangot próbáltam megütni, a válasz egy akkora fájás volt, hogy csillagokat láttam.
– Erről beszélek! – nyögtem ki utána – Ilyenkor kellene magadat összecsomagolni és furakodni kifelé. Ahogy a Youtube-on láttam, vállakat összehúzni, csavarodni kifelé. Nem ám csak lazsálni. – Semmi válasz nem jött.
Így feküdtünk együtt egy jó darabig. Néma csönd, nem tudtam mit mondhatnék még, mivel győzhetném meg. Bármit ígértem volna, úgyse tudta, mi az. Bent jó volt, meleg volt. Kint hideg és vakító fény. És egy faszfej doki. Nem tudtam kárhoztatni. Majdnem belealudtunk a születésbe, amikor is nyílt az ajtó. A faszfej volt az, mögötte a nővérkével.
– Szuper ez az új kínai. Promóciós időszak, ilyenkor még jól főznek. Na, – fordult felém – maga hogy áll? A lábaim közé nézett, aztán csettintett egyet. – Wáo! Jól halad.
– Akkor nem kell oxy?
– Dehogy kell! Toljon! – belül hatalmas hurrikán keveredett, mindent összezilálva, forgószélként kapva fel a bentlakót. Az hatalmas erőfeszítéssel tartotta magát egy darabig, ragaszkodott volna még egy picit a rózsaszín lebegéshez, aztán rájött, hogy minden mindegy, és az utolsó pillanatban, amikor már a hasamba könyökölve noszogatták szegényt, lábát a medencecsontomba vágva tolta ki magát.
Egy pillanat alatt rájött, hogy nem erről volt szó és arra is, hogy mostmár késő, mert bizony meg van születve. Hatalmas, csalódott üvöltésben tört ki a szülésznő kezei között. A fejem lehanyatlott, és csak annyit mondtam neki.
– Látod, tudsz te, ha akarsz.
A szerző, Soós Viktória írásait itt találjátok.
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
