Szeptember van, a nagyobbik negyedik osztályba lépett, és mint itt, Andalúziában minden évkezdéskor, új tanárt kapott az osztály. Tavaly a megjátszós Maria nénit kaptuk, most éppen a mackós alkatú harmincas férfitanár, Gyegyó a soros.
Soós Viktória írása.
-Gyegyó! – kisiskolás lányom látványosan kezdi felpaprikázni magát.
-Bigyó?! – röhögünk az apjával. Hazafelé ballagunk az évnyitóról, fölöttünk apró zöld papagájok húznak el cserregve.
-Gyegyó! Mondom, Gyegyó!!! – mostmár tisztára piros az arca, de nem bírjuk megállni a nevetést.
Hogyne nevetnénk, mert hát milyen hülye név az egy tanárnak, hogy Gyegyó? Még ha nem is így írják, hanem úgy, hogy Yeyo?! A lányom tovább puffog, mintha legalábbis ő tehetne arról, hogy hogyan hívják az új ofőt.
Szeptember van, a nagyobbik negyedik osztályba lépett, és mint itt, Andalúziában minden évkezdéskor, új tanárt kapott az osztály. Tavaly a megjátszós Maria nénit kaptuk, most éppen a mosolygós, de szigorú tanár hírében álló, mackós alkatú harmincas férfitanár, Gyegyó a soros.
Itt minden tanévhez másik ofő dukál, sőt, két- három évente még az osztályokat is megkeverik, így mindenkinek jut esélye új barátokat szerezni, vagy épp megszabadulni azon osztálytársaktól, akiket ki nem állhat.
Így gyúrják a spanyol társadalom masszáját, elérve azt, hogy mindenkinek minél több barátja, ismerőse legyen és már kora gyerekkorban tanulja meg, hogyan kell ismerkedni.
Az egymás iránti tolerancia, a gyerek- és nőjogok, befogadás és az alkotmány általános iskola első osztályos tananyag.
A keverés-kavarás miatt az osztályok betűi is évente változnak: a nagyobbik esetében tavaly 3 A voltunk, most 4 C lettünk, a kicsi pedig 1 B-ből 2 D-s lett, az itteni szülők ezt teljesen természetesnek veszik, én meg csak a fejemet vakarom.
Ha esetleg elfelejteném, szerencsére ott a Portal de Padres platform, ahonnan mindenről értesülünk, úgymint: Google Classroom kódok, menzai befizetés, különórák, na és persze hogy épp mikor mit kell ünnepelni iskolába menés helyett.
Van még szülői WhatsApp csoport is, amely végtelenítve közvetíti mind a huszonöt gyerek szüleinek aktuális problémáját és lelkiállapotát. Feszkó nincs a csoportban, a téma az általában, hogy mikor miben kell menni, mit kell vinni és kinek van éppen születésnapja. Spanyol nyelvgyakorlásnak kiváló, egyre kevesebbszer kell elővennem a fordítót, hogy értsem, miről folyik épp a beszélgetés.
Felüdülés a magyar iskolánkhoz képest, hogy itt nem arról megy a polémia, hogy nincsen takarító az iskolában, vagy épp hány tanár hiányzik, mikor menjünk tanártüntetésre, vagy menjünk-e egyáltalán és mennyit kell még beadni a közösbe hogy megépüljön az új tanterem.
Nyugi van, az iskola és az élet normális mederben megy, van pénz, nem mállik a vakolat, nincsenek kiégve az adminisztrátorok, az igazgató sem retteg a központtól, a tanárok meg vannak fizetve, a szülők pedig nem politizálnak a reggeli kávéjuk felett. A legdurvább politikai plakát, amit a munkahelyük felé látnak az, hogy szedjék fel a járdáról a leejtett szemetüket.
Furcsán feszültségmentes, “normális” hétköznapokat élünk egy terápiás jellegű, alternatív valóságban, gőzölgő kávéval a kezünkben a tengerparton, miután leadtuk a gyerekeket.
Terápiás az is, hogy kötelező egyenruha van, merthogy állami és magán befizetésekkel működő, félig magániskolai jellegű “concertado”-ba járnak a gyerekek, amihez logózott fehér póló dukál, szürke szoknya, télen piros harisnyával és pulóverrel kiegészítve.
Tesiórás napon kék színű, vacak műanyagból készült melegítőben kell menni. Még ezt sem bánom: két lánygyerekkel áldom az eget, hogy ide járunk: egyetlen reggelen sem kell azon filozofálni, hogy mit is kellene felvenniük. Morogva, de megszokják, mint ahogy a többiek is.
A túlárazott egyenruhát egyébként az iskola hivatalos boltjában, az épület szomszédságában lévő papírboltban kell megvenni. A papírboltos, nagyhangú, göndör hajú negyvenes, mint kiderült, az egyik tanár és mellesleg iskolatulajdonos exfelesége, amiből rögtön látszik, hogy a családtagok helyzetbe hozása Spanyolországban sem ismeretlen fogalom (mert ám itt sincsen chorizóból a kerítés!).
Második évünkre persze már minket sem kell félteni, csalhatatlan szimattal túrjuk fel a spanyol vaterát, hogy jutányos áron, másodkézből szerezzük be a hivatalos pulóvereket.
Hogy miért ezt az iskolát választottuk, arra létezik egy sznob válasz és egy valódi. A sznob válasz az (még várjuk azt a koktélpartit, ahol elsüthetjük), hogy ugyanabba a magániskolába akartuk beiratni a csemetéket, ahová annak idején maga Antonio Banderas is járt. A valódi válasz pedig az, hogy ide jár az ingatlanosunk gyereke is, ő ajánlotta a sulit, megnéztük, tetszett a honlapja.
A havi tandíj roppant jutányos, magyarországi árakhoz képest ajándék: mindösszesen 37 Euró.
Háromezer kilométerről mégis mi alapján és hogyan máshogy lehetett volna iskolát választani? Guglizás, érdeklődés, próba-szerencse: ez a metodológia nem csak az iskolaválasztást, de a teljes első évünket is összefoglalja.
Meglepő módon, szinte egyszer sem estünk még pofára.
A környék és az iskola közönsége szinte 100%-ban spanyol, csak egy-két külföldi akad, a kínai boltos lányai, akik suli után a labubukkal teli polcok között írják a házijukat, talán van pár marokkói is név alapján, egy-két ukrán, meg mi.
Más magyar gyerek nincsen az iskolában, a kozmopolita expat viberól (britek, svédek, svájciak, németek) is lemaradunk. Míg az elit környékeken élő angolok Facebook csoportokban kérdezősködnek, hogy van-e értelme vajon spanyolul megtanulniuk Spanyolországban, hiszen ők mindent el tudnak angolul is intézni, gyerekeiket pedig brit magánsulikba járatják, addig errefelé nem is kérdés, hogy rohamtempóban kell felvennünk a nyelvet.
Szerencsére ebben mindenki készségesen segít, senki meg nem szólalna angolul, nem azért, mert nem akar, hanem azért, mert nem tud.
Aki tud egy kicsit, az pedig szégyelli, hogy csak annyit, és inkább végtelen türelemmel várja ki, míg spanyolul eldadogjuk, hogy mit akarunk.
Eleve így akartunk élni, ha már Spanyolországba költöztünk, akkor a helyiek között, hogy ne csak a “hardvert” lássuk, a tengerpartot és a pálmafákat, hanem a szoftvert is, megfigyelve, hogy hogyan működnek a helyiek, mitől napfényesebb itt nem csak az időjárás, de a társadalom is.
Mert bár nem a spanyol iskolarendszer a világ legjobbja és nem innen kerülnek ki a Nobel-díjasok, és arányosítva olimpiai érmek számában is elbújhatnak a magyarok mögött, de valamit tudnak, amit mi mintha már elfelejtettünk volna: kedvesen egymáshoz szólni és egymással bánni, és egyszerűen, teperés nélkül, nyugalomban megélni a hétköznapokat.
Házak elé kirakott műanyag székeken ücsörögve pletykálni, férfi haverokkal ki nevet a végént játszani hajnalig, reggelente kávézók teraszáról nézni a rózsaszín felhőket, szóba elegyedni a bolt előtt tanyázó hajléktalannal, mosolyogni a buszvezetőre jegyvásárlás közben, bevonni a fogyatékkal élőket is az ünnepi felvonulásba, pacsit adni minden gyereknek edzés után és az úszómedence széléig elkísérni az öregeket.
Soós Viktória írásait itt találjátok.
Kiemelt kép: AdobeStock
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Kérlek támogasd munkánkat, hogy továbbra is írhassunk neked. Leszel az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
