Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy a legutóbbi lakásfelújításunk óta nem volt szükségem semmilyen szakemberre. Így az elmúlt évtizedben felszínesen sajnálkozva olvastam a közösségi médiában ismerőseim szolgáltatóipari segélykiáltásait, amiben megbízható villany-, gáz- vagy épp fűtésszerelőt kerestek, és eszembe sem jutott, micsoda mély bugyrokba vezethet egy ilyen küldetés.
Az egész azzal kezdődött, hogy szeretett mosógépem önhatalmúlag nyugdíjazta magát. Még csak azt sem mondhatom, hogy korengedménnyel, hiszen jóval túl volt a huszadik születésnapján. (Igen, volt idő amikor nem 5 évre gyártottak háztartási gépeket.) Szóval harag nélkül, de szomorúsággal a szívemben engedtem el, és adta át helyét egy modern, szép és okos szerkezetnek. Csak épp az új gép nem akart beilleszkedni. Nincs mit tenni, ilyen fajta, régi csővel nem kezd.
Közjáték: említésre sem méltó hadakozás a szakszervízzel, a vége egy feleslegesen kiküldött ember és egy továbbra is használhatatlan gép. Mivel ekkor már lassan másfél hete nem tudtunk mosni, ami egy 17 hónapos baba mellett frusztrált Ágnes asszonnyá változtatja a legbelvárosibb úrinőt is, megoldás kellett.
Sufnituning újabb kör, hátha mégiscsak sikerül. Felszerel, megnyit, folyik. Leszerel, még jobban folyik. Most már az egész folyik. Mit folyik, ömlik. Főelzáró csap elzár, végre nem folyik. Jó, most a főelzáró csap folyik. Nincs mese, ide szakember kell, de gyorsan.
Nosztalgikusan felidéztem magamban azokat a kis cetliket, amik állandóan eltömítik a postaládámat, és amiken tuti szakik hirdetik szolgáltatásaikat, de hát ezek már régen – legalábbis remélem – tejesdobozként reinkarnálódtak. Nade, mondom magamban, van ez a kerületi kisokos újság, hát ezt nyilván az ilyen cetligyilkos lelkeknek találták ki végső menedékként, telis-tele szuper szerelőkkel.
Hívom az első számot, többször is – napi 24 órás, azonnali kiszállás, áll a hirdetésben vastagon szedve – de hiába. Rápillantok az órára, 17:02. Nyilván a szolgáltatóipar univerzumában ez a 25. óra.
A harmadik ilyen próbálkozásnál kezdtem kicsit csodálkozni. Az ötödiknél nyilvánvaló lett: öt után te már ne csöpögj, ne ázz, ne dugulj, mert ezek a rendes családapák ilyenkor csavarhúzó helyett rég a gyermekeik kezét fogva futkosnak a játszón. Vagy nem. Viszont dolgozni már egyik se dolgozik.
Tizedik próbálkozásra borízű hang kelletlenül belelehel a kagylóba, és miután elmondom a tényállást, azonnal közli, hogy már csak holnap, de akkor se biztos, hívjam reggel.
Másnap reggel, új nap, új remények. A főelzáró cső 13 miatyánk és a biztonság kedvéért elvégzett vudu szertartás után már csak alig csöpög. Persze akkor se maradhat így. Borízű hang helyett kellemes férfihang, szinte végig sem várja, amit mondok, „Csókolom, a kollégám nemtom mondta-e, de egy főelzáró csap csere nálunk 65+Áfa.”
Nem az OBI katalógust memorizálom esténként, de ez az összeg azért összerántja a szemöldökömet, úgyhogy megköszönöm, és hívok mást. Úgy tűnik, a kisokos hirdetések nagy százalékban ugyanahhoz a céghez csörögnek.
Tehát az összeg nem változik, csak a hang, aki ezt közli. Hatvanöt, de ha bontani kell, akkor több. Nyilván ki kell termelni ezt a temérdek hirdetést. Végül megadom magam, jöjjenek.
A sarokszelepet meg sem merem említeni. Hátha a helyszíni díjszabás kedvezőbb.
Közjáték: 90 éves közös képviselő a hallókészüléke nélkül alszik, így nem lehet elzárni a házban a vizet. Szakik csak akkor jönnek, ha sikerül felébreszteni. Délután egykor sikerül. Sebaj, délután négyre már itt is van a csapat.
Két favágószexuális nyomul be a lakásba, egyikük nekifutásból ránéz a vízelzáró csapra. „Hát ez 150 plusz áfa lesz.” Tudom én, hogy meredeken nő az infláció, de ennyire? Megemlítem, hogy fél napja még 65 volt. Fejvakarás, jó, megnézzük. „Hát itt bontani kell drága, ez nem lesz meg 250 alatt, de mi lenne ha csőtörést jelentene, akkor a biztosító majd fedezi!”
Katatón állapotban kérdezek rá a sarokszelepre. „Hát azt egy ötvenesért hozzácsapjuk okosban. Plusz ÁFA.” Kicsit már félek, hogy ha tovább beszélgetünk, az autómat is elviszik. Így aztán kedvesen, azért erre aludnom kell egyet jeligével kitessékelem őket. Tudom, leüvölthettem volna a fejüket, de ketten voltak, nagyok és szakállasok, egy csomó nehéz szerszámmal.
Telefonos segítséget kérek vidéki anyukámtól, egész pontosan a vízvezeték szerelőjétől. Sarokszelep csere 10 rugó, de lehet annyi se. Nem, sajnos nem járnak fel Pestre szerelni. Pedig ha azt számolom, a különbözetből taxival is felhozathatnám, és még mindig én járok jól.
Lakásfelújításokat végző ismerősnek telefon. Te, ajánlj már valakit, aki normális, mert megőrülök.
Kapok egy számot, hívom, kedves hang, persze, semmi gond, holnap megyek. Várjuk. Nem jön. Hiába hívom, nem veszi fel, üzenetre nem reagál. Igazából már dühös sem tudok lenni, mert ez túlmegy a valóságérzékelésem határán.
Ekkor érkeztem meg a pokolnak abba a bugyrába, ahol drága ismerőseim már egy ideje keringenek. Idővonalamon elhelyezett segélykiáltásomra szerencsére befut néhány tuti szám. Az első rögtön nagyon ígéretes, másnap reggelre ígéri, egy tízesért megcsinálja. Ez a szaki tényleg kijön.
Jajj, ide nem jó a szelep, amit hozott, elnézést kér, elrohan egy másikért, beszereli, megtoldja a szétmállott csövet, beköti, megnézi a főelzárót, nem kell kicserélni, most már nem is csöpög. A tízest se akarja elfogadni, elég lesz nyolc is, cserébe kicsit politizálunk, aztán persze megkapja a tízest és a száma piros betűvel kerül a telefonomba.
Valamiért azt gondolom, hogy egy normális országban, ahonnan a szakemberek 80 százaléka nem lépett már le rég egy élhetőbb helyre, a maradék meg vagy pofátlan lenyúlással használja ki a keresletet, vagy elérhetetlen, ez az utolsó pár mondat lenne csak a valóság.
De ez Magyarország. És én így szeretlek. Ja, nem.
Ugyanitt, nem tud valaki egy jó villanyszerelőt??
Fotók Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
