Láttam már feldühödött fiatalt. Közelről. Tekintete, mint a bikáé. Ölni volna képes. A dühe az öklébe szorult. Egy törékeny nő állt előtte, feje a fehéredő ököl magasságában. A fiú fölé, mellé nézett, de rá egyszer sem. Azt a pontot kereste, amit szétzúzhat, hogy azt a brutális agressziót, ami éppen kitörni készül belőle, valahol letehesse végre. Hangosan szívta a levegőt az orrán, közben hörgött, zilált. Fagyasztóan félelmetes volt.
Pozsgai Kitti írása.
A nő lehetett úgy ötven, körülbelül mint a súlya és egy méterrel megtoldva a magassága is csak ennyi. Rémület ült az arcára. Kezeit maga elé emelte, hogy tompítsa az ütést, ha mégis őt venné célba. Lendült az ököl és egy folyosói virágcserépen ért célba.
A hang, ahogy a föld és a cserépdarabok szanaszét fröccsentek, eggyé vált a fiú üvöltésével. Aztán újra csend lett. Sírástól remegő, szelíd hangon szólalt meg a nő: „István, könyörgöm, ne tedd ezt magaddal…”
A hangnem, a tónus, a szeretet? De valami fényt gyújtott egy pillanatra István elméjében és másik utat nyitott a dühkitörésnek.
A fiú térdre rogyott, sírni kezdett, aztán kezdődött minden elölről. Fél perc sírás után egy ajtót rúgott szét, dühöngő vadállatként kereste a kiutat az agya és a lelke szorításából.
Fogalmam sincs, hogy mi volt az ő története. Azt sem tudom mi indította el, azt sem, hova került ezután. De hamarosan elcsendesedett az épület. Az egész életéből ennek a néhány percnek voltam a szemtanúja, amíg a növendékügy irodájába tartottam a folyosón.
Gyermekvédelmi ügyintéző voltam sok évvel ezelőtt.
Csodálattal és tisztelettel néztem az épületben dolgozókat. A nevelőket, a gyámokat, a gyógypedagógusokat, a portást és a papírhalmok felett álló igazgatót.
Amikor maga mellé vett az irodába, úgy adta át először a napi postát: ezek nem papírok. Ezek gyerekek.
Ettől a pillanattól nem tudtam kivonni magam a hely szellemének felelőssége alól. Volt, hogy egy határozatot olvasva elsírtam magam. Volt, hogy dühös lettem. Volt, hogy cigit adtam egy lánynak, aztán addig beszélgettünk egy kicsit. Volt, hogy az összes gyereket haza akartam hozni.
Voltak nálunk családlátogatáson is, mielőtt aztán mégsem jelentkeztünk nevelőszülőnek. Valami mást találtam ki, amit egy lendülettel söpörtek félre, de erről majd inkább máskor mesélek.
Láttad Juhász Péter, Juhi videóját? Amiben vágatlanul mutatja meg a Szőlő utcai javítóintézet megbízott igazgatójának brutalitását.
Amint jött a csatorna értesítése, azonnal félretettem mindent, hogy megnézzem. Előtte már posztolta Juhász Péter expolitikus youtuber, hogy lemondott az igazgató, láttam a sajtó újabb és újabb bejelentkezéseit a helyszínről, láttam a rendőröket, olvastam az egyre másra szaporodó szalagcímeket. De míg írom ezeket a sorokat, nem érkezett meg, amit egész nap vártam.
„Biztonságba helyezték a gyerekeket”. Vagy „Azonnali jogi és pszichikai segítséget kapnak a Szőlő utca lakói”. Esetleg „XY bocsánatot kért a gyerekektől”. Helyette mi jön a kommentszekcióban?
Ezek bűnözők! Ezek állatok! Ezek ezt érdemlik! Nincs eszköz a nevelők kezében! Nincs. Valóban nincs.
Mert azokat, akik valóban felelősek azért, hogy idáig fajultak a dolgok, senki sem kérte számon. Mert azok, akik magukra hagyták a gyerekeket és a velük foglalkozó szakembereket egyaránt, halálos nyugalommal és rezzenéstelen arccal nézik, ami a szemük előtt zajlik évtizedek óta.
Hátradőlnek és hagyják, hogy az ország megint két részre szakadjon. Nézik, ahogy az egyik az igazgatót, a másik a fogvatartott gyereket költöztetné be a másik szobájába. Az indulatos kommentelgetés közepette én is megkaptam, hogy lakjak ilyen gyerek mellett, mire nem túl intelligens módon válaszoltam, hogy inkább a gyerek, mint a Szőlő utca réme.
Pedig nem tudok semmit. Mint ahogy egyikünk sem, aki nem él, vagy dolgozik ott. Én is csak annyit tudok, mint bárki más, aki az online térben tájékozódik. Tovább megyek.
Még akik ott dolgoznak sem biztos, hogy mindenkiről mindent tudnak. Látom, hogy baj van, de próbálok nem felülni a szenzációt hajtó fogatra.
Olvasom a bútorokat felgyújtó kolléganőt, hallgatom a sértettek vallomásait,
látom a füzetéből olvasó gyereket, akit Kovács-Buna Károly megbízott igazgató megfog a tarkójánál és arccal beleveri a gyereket az asztalba. A gyerek kiegyenesedik, Kovács-Buna átráncigálja az asztalon, a földre vágja és megrugdossa. Felállítja a fal mellé, ordít még valamit, a gyerek remeg, visszaküldi a helyére. Négykézláb. Az asztal alatt.
Karácsonyra készültünk a szakszolgálatnál. Adományokat válogattunk kor és nem szerint, sütit sütöttünk, díszítettük az otthont.
Egyik délután gyereksírás szűrődött be a folyosóról. Katatón hüppögés… Anya… Apa… Anya… Apa… Szokatlan volt.
A vizsgáló néhány ajtónyira volt tőlünk, azt hittem onnan jön a sírás. Kinéztem. Senkit se láttam, de továbbra is hallottam. „Anya… Apa… Hol vagytok?” Felmentem az emeletre.
A kollégák közül néhányan a folyosón álltak, látszott rajtuk a döbbenet. Valakin a düh. Anya… Apa… Nem csitul.
Képzeld el, hogy amióta az eszedet tudod, anyával és apával élsz a családban, van saját szobád, ugyanaz a vezetékneved, mint apáé. Hatéves vagy, szereted a villámmekvínt, a kék a kedvenc színed és lekvárral eszed anya palacsintáját.
Egy délután, míg felöltöztök szép ruhába, anya azt mondja, hogy elmentek egy karácsonyi ünnepségre. Izgatottan ülsz a kocsiba, de hirtelen nagyon elálmosodsz. Idegen helyen ébredsz, idegenekkel körülvéve és sehol sem látod a szüleidet.
Kérdezed az idegeneket, hogy hol vannak, de ők csak csitítgatnak, hogy minden rendben lesz. Itt kell maradnod.
Itt kell maradnom? Dehogy kell itt maradnom! Anya!!! Apa!!! Nem hiszed el! Anya! Apa! De hát te nem tettél semmi rosszat! Anya!!! Apa!!!
Anya és apa örökbefogadó szülők voltak. Te voltál a második, akit hazavittek. Kilenc hónapos cuki kisbaba voltál. Aztán anyának valami gyanús lett veled kapcsolatban, nem úgy fejlődtél, ahogy ő azt szerette volna, kiderült, hogy… Tökmindegy.
Úgyhogy amikor hat lettél, úgy gondolták, hogy a karácsony a legmegfelelőbb ünnep arra, hogy begyógyszerezve visszavigyenek abba az intézetbe, ahonnan származtál. Aztán hazamentek. Nélküled. És soha többé feléd se néztek. Se a nagyszüleid. Se a testvéred. Senki.
Én voltam az, aki a vezetéknevedet is elvettem. Zárójelbe tettem apádét, fő sorba azét, aki téged a világra hozott.
Bevittem neked mindent itthonról, amin villámmekvín volt. Minden nap pityeregtem miattad. Azóta is sokszor eszembe jut a kis szöszke buksid, a nagy szemeid. Ahogy ott ácsorogsz a foglalkoztató szoba közepén hetekkel azután, hogy elvittek otthonról.
Csak néztelek és nem bírtam elviselni, hogy nem tudok mit tenni.
Miattad mondtam fel. Hátat fordítottam az impotens rendszernek és neked is.
Pedig nekem is kiabálnom kellett volna veled együtt. Anya! Apa! A rohadt büdös életbe, gondoljátok végig, hogy mit tesztek! Azonnal forduljatok meg és vigyétek haza! Kérjetek segítséget a nevelésben, ha nem megy, de ez nem megoldás!
Ahogy számolgatom az éveket, már bőven középiskolás korú lehetsz. Érdeklődtem felőled, tudom, hogy hova kerültél, de hogy most is ott vagy-e, nem tudom. Remélem nem a Szőlő utcában…
Kiemelt kép: Juhi youtube
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
