„Bárcsak megértenének!” – a szuperérzékenység teher és áldás a felszínessé vált világban

Van egy meghatározó emlékem az óvodából. Sokáig nem is gondoltam rá másként, mint ami, de ma már másként látom. 4-5 éves lehettem. Kitereltek minket az óvoda külső, emeleti folyosójára, és végignézhettük, amint a favágók kivágják az ovi előtt magasodó nyárfát. Nem értettem, miért számít ez eseménynek. Mindenki bámult, mint a moziban, a gyerekek egymást túlharsogva zsibongtak, a fűrész meg könyörtelenül berregett.

 SZ.S.V. írása.

Akkor éreztem először életemben, hogy nem oda tartozom. Már akkor sem értettem, miért nem látják és érzik azt a többiek, amit én? Talán „más filmet nézek”?

Bennem egyetlen érzés volt akkor: a gyász. Épp meghal egy fa! Egy sokat megélt, mindent látott, hatalmas, élő óriás terült el a földön, és hullott a szemem előtt darabjaira. Zokogtam. Voltak, akik mosolyogtak, mások nem foglalkoztak velem.

8 évesen szemtanúja voltam egy balesetnek. A játszótéren voltunk az osztállyal, mikor hangos csikorgásra kaptam fel a fejem, és amit ezután láttam, sokkolt. Egy Trabant ütötte el az osztálytársamat, aki kifutott az útra a labda után. Puffanás, majd a fiú több métert repült. Aztán néma csend.

A káosz elszabadult, mindenki kiabált és sikítozott, a tanárok pánikszerűen hívták a mentőket, majd betereltek minket az osztálytermekbe. Mikor a többiek már megnyugodtak, újra játszottak és házi feladatot írtak, az én szívem még mindig fájdalmasan zakatolt, lefagyva ültem és zokogtam. Valaki megfogta a karomat, és vigasztalni próbált.

Annyira megrázott a látvány, hogy a mai napig úgy tudom előhívni, mint egy pár másodperces, ismétlődő videófelvételt.

A mai napig mély és aktív belső munka zajlik bennem. A külső és belső történéseket másoknál erőteljesebben és hosszabb ideig dolgozom fel, és bármelyik mozzanat képes sokáig hangosan dörömbölni a fejemben.

Az erős megérzések és „jelző álmok” gyerekkorom óta életem részei.

Milyen is az, aki szuperérzékeny?

A szuperérzékenység valójában ingerfeldolgozási érzékenység, de nem az ingerküszöb alacsonyabb, hanem az idegrendszer szelektálja és dolgozza fel az átlagosnál részletesebben a beérkező információkat.

Szuperérzékenység a hétköznapokban

Én például folyamatosan készültségi állapotban érzem magam, és kimondhatatlanul elfáradok, ha a rengeteg ingertől – ami másnak csak egy átlagos nap – telítődöm. Mindennél jobban vágyom az egyedüllétre: a magány a levegő, amit beszívok; a tér ahhoz, hogy utolérjem, rendezzem és feldolgozzam a temérdek érzelmet, indulatot, amit leveszek a levegőből, az emberekből, önmagamból, a világ dolgaiból.

Ami másnak hétköznapi, az is megterhel, megérint, megráz, megvisel (egy hír, filmjelenet, egy sikertelen nap vagy egy álmatlan éjszaka), akár fizikai tünetekkel: hányinger, rosszullét, főleg, ha a tudatom vagy a lelkem a testemen keresztül tiltakozik.

Néha az az érzésem, hogy nem erre a világra való vagyok, a következő pillanatban viszont szárnyalok: „csodálatos az élet, csodálatos a világ”! A lelkiállapotom, hangulatom óriási amplitúdóval mozog, terjed, váltakozik a kettő között.

Az empátia szélsőséges mélységei és magasságai

Először is: a megérzések. Több balesetet megéreztem, sőt, egy alkalommal a megérzésem mentette meg az életem.

Ha régebben beléptem egy házba vagy lakásba, azonnal tudtam, hogy megy valahol egy (akár lenémított) tévé. Éreztem azt is, amit emberi fül már nem hall.

Mikor a gyermekeimet vártam, mindháromnál azonnal éreztem, tudtam, milyen nemű lesz.

Elég egy szokásostól eltérő mozdulat vagy egy sóhajtás, és tudom, mit fog mondani a másik.

Elég, ha máshogy mosolyog vagy később válaszol, tudom, hogy mérges, szomorú vagy fél. Általában azt is, hogy miért. És sajnos, még mielőtt megszólalna, már le is játszódott bennem háromféle lehetséges párbeszéd, ami máris kimerített érzelmileg, holott még nem történt semmi…

Elég néhány képkocka vagy hang: bekapcsol egy emlék, és máris világraszóló, magukkal sodró érzések sodornak el.

A filmekkel, történetekkel együtt áramlok, a szereplők bőrében élek és rajtuk keresztül lélegzem. A lelki folyamatokról, emberi változásokról, traumákról szóló filmeket különösen szeretem. Megterhelnek, de napokra, hetekre elegendő elmélkednivalót és erőteljes érzelmeket adnak, cserébe megtisztítanak, gyógyítanak, felemelnek.

Ha valaki beteg vagy csak hallok arról, hogy valaki beteg, azonnal hozom a tüneteket. Átveszem, másolom, „gyógyítom”, mintha ezzel levehetném róla a terhet… ez is egy lecke: megtanulni távolabbra engedni azokat az energiákat, melyek nem hozzám tartoznak.

Elég, ha valaki mesél egy történetet: máris érzem azt, amit a sztori főszereplője akkor érezhetett, szinte a helyébe lépek. Az energia, mely ott és akkor keletkezett, a mai napig jelen van a világban, és mint egy adóvevő, én most is érzékelem a hatását.

Szuperérzékeny vagy introvertált? Esetleg ADHD-s?

Mindhárom között vannak átfedések. Becslések szerint a szenzitív emberek körülbelül 70 százaléka introvertált (tehát van köztük extrovertáltak is). Mindkettő küzdhet a túlterheltség és a szorongás érzéseivel, és sok (szellemi) pihenőidőre – csendre, elmélyülésre, egyedüllétre – van szüksége a regenerálódáshoz. Ugyanakkor az introvertált személyeket elsősorban a társasági élet fárasztja el, míg a szuperérzékenyeket sok más inger is.

Az ADHD és a szuperérzékenység ellenben valóban megtalálható egyetlen személyiségen belül, hiszen az ADHD egyik jellemzője a túlzott érzékenység, ugyanakkor ez általában fizikai síkon is megjelenik. A csupán szellemi-lelki érzékenység önmagában még kevés az ADHD-hoz.

Az érzelmeket mindhárom csoport más-más módon éli meg és kezeli; mindenesetre bármelyik csoportba is tartozik valaki, hamarabb lemerül az „akkumulátora”, hiszen az átlagosnál többféle inger is képes rendkívüli módon leterhelni.

Kihívás ugyan, de remek lehetőség is

A szuperszenzitivitásnak semmi köze a gyengeséghez vagy a „hisztihez”. Sokkal inkább adomány, még ha néha átoknak is érezzük. Egyszerre áldás, ajándék és teher is. De mindenképpen előnyökkel jár.

Az átlagosnál érzékenyebb emberek átlagon felül képesek teljesíteni a pontosságot, elmélyülést igénylő feladatokat. Kiemelkedő empátiájuk pedig alkalmassá teszi őket bizonyos segítő szerepekre, és az alkotómunkára. Az érzelmek terhét megfelelő mederbe tereléséből fantasztikus alkotások, írások, versek születnek.

Az érzékenység tehát szupererő: mi, extrán érzékenyek a legapróbb gesztusokat, nonverbális jeleket is érzékeljük, és tűpontos finomsággal „vesszük az adást”: az adott hely vagy társaság energiáit – szavak nélkül is.

Ez a képesség alkalmassá tesz mások érzéseire mélyen rezonálni, ezáltal megtalálni a hangot, az utat a többi emberhez.

Úgy érzem, a világ a részemmé válik. Együtt rezgek az energiákkal, az eseményekkel, történetekkel, más emberekkel, vagy csak azzal, ami a »levegőben van”.

Az erős empátia egy csodás adomány. Ha a világ és mások apró rezdüléseit érzékelem, mások támogatója lehetek. Csak épp meg kell tanulnom határt húzni abban, hogy mennyire veszem át mások érzéseit.

Kimerítő, mégis szeretem, hogy ilyen vagyok. Tudom, mikor kell kérdezni, mikor kell valaki mellé ülni, vagy épp magára hagyni. De azt a legjobban, hogy mikor kell hallgatni. Higgyétek el, többször, mint gondolnátok. A legjobb támogatás sokszor a figyelő, tapintatos csend.

Töltődés, határok, öngondoskodás

Az extrán érzékenyek hajlamosak túlságosan tekintettel lenni másokra, ezzel saját igényeiket háttérbe (a fogukat pedig össze)szorítani, amitől úgy érezhetik, hogy a saját életük nem is róluk szól. Az elnyomott, elhallgatott érzések még nagyobb terhet rónak az amúgy is szorongó, magát emésztő emberre.

Életbevágó, hogy akit ez érint, kidolgozza a saját maga számára legideálisabb „túlélési kisokost”! Fel kell vállalni, ha valami túl sok, vagy ha egyedül akarunk lenni!

Ha az állandó megfelelési kényszerben, a kedvességre törekedve semmire nem mondunk nemet, félünk kilógni, és tudjuk, hol vannak a határaink, de mi magunk sem tiszteljük azokat – akkor mások miért is tisztelnék?

Tudom, nekem is képviselnem kell az érdekeimet, különben egyszerűen úgy érzem, eltűnök, elkopok, mint a ceruzahegy…

És nem, nem az az egyedüllét, hogy becsukom magam mögött a szobaajtót, és hallgatom, ahogy a családom jön-megy, a gyerekek meg engem keresnek még akkor is, ha a vécén vagyok.

Az igazi egyedüllét az, amit én válaszotok, ami táplál, ami jólesik, ami rólam szól.

Érzékenységünk óriási potenciál, de csak ha jól tudunk élni vele, és megadjuk magunknak:

• Az akku feltöltését: énidő, testedzés, meditáció, természet, séta, naplóírás, beszélgetés, vagy csak a pihenés és a csend valódi megélése.
• Az önként választott tevékenységeket, saját egyéniségünk megélését: minden kreatív tevékenység vagy tanulás, például festés, hobbi-nyelvtanulás, kertészkedés, tanfolyamok, csoportos edzés, tánc, zenélés, írás.
• A lelassulást: a flow elérése, a folyamatosan pörgő gondolatok lelassítása. Ez is egy tanulnivaló: megzabolázni az érzelmi hullámvasutat, az özönlő gondolatokat. Megtalálni a megfelelő meditációs, vagy fókuszálást segítő technikákat.

nyitókép: freepik