Mi tanárok is tele vagyunk kérdőjelekkel

Feszült a figyelem és a várakozás. Kedd éjféltől a középiskolákban és az egyetemeken újra bevezetik a digitális oktatást, az általános iskolákban azonban még folyik a tanítás. Ettől függetlenül – vagy éppen ezért – egyre több szülőtől halljuk, hogy szeretné otthon tartani a gyermekét, főleg ott, ahol krónikus betegek a szülők. Ölelésmentes hétköznapok, gyomorszorító pillanatok. Bartos Enikő, Aranyanyu díjas tanítónő gondolatai.

Szeptembertől újra folyik az oktatás. Azt kellene mondanom, a szokott mederben, de nem lenne igaz. Ez a meder megváltozott, parttalanná vált, tele van nehézségekkel, megoldhatatlannak tűnő helyzetekkel.

A fél évre magára maradt gyerekek magatartási problémáival, a tanulástól elszokott elmék nehézkes újraéledésével, a pedagógusok hiányával, a még munkában állók erőfeszítéseivel.

És rengeteg kérdéssel, bírálattal pro és kontra. Miért nem nevelte meg a gyerekét a szülő? Miért nem tud fegyelmet tartani a pedagógus? Miért nem zárják be az iskolákat, mikor egyre több a fertőzött? Miért jut eszébe bárkinek az iskolazárás, én otthon hogyan tanítsam a gyerekemet?

Válasz nélkül maradó, feszültséget generáló kérdések, melyek újra és újra felmerülnek, dühöt szülnek. Vajon mi a megoldás?

Az élet nem állhat meg, mert szembe kell néznünk egy új nehézséggel. De a vírus új problémákat szül, olyan fegyelmet kíván, melyre nem voltunk felkészülve, nem tanítottuk meg a gyerekeinket sem. Hordani a maszkot, amely kényelmetlen, fertőtleníteni a kezeinket, tartani a másfél méter távolságot.

Nem működhetnek a régi csoportos játékok, a fejösszedugós közös tanulás. A pedagógus kénytelen eltolni a derekát átölelő kisgyereket, és szelíden figyelmeztetni, tudod, nem érintkezünk.

A mindennapi rutinná váló lázmérés, fertőtlenítés, maszkhordás mögött ott bujkál a félelem. A hírek érkeznek a médiából, egyre több a fertőzött az ismerősi körben is, és minden szülő, minden pedagógus lelkét marja az aggodalom. A következő én lehetek, vagy családtagom, tanítványom, kollégám. Naponta tudatosítjuk a gyerekekben, ha holnap mégsem találkozhatunk, tudod, gyere az online csoportba. Ott folytatjuk. Nem, nyugodj meg, még nincs róla szó. De ha mégis… Jobb, ha tudod…

Úgy beszélünk róla, mintha másokról szólna a történet. Ha a környezetünkben más elkapja, akkor mi azt csináljuk… Kiejteni sem merjük, hogy mi van, ha mi kapjuk el? Mi van, ha holnap te vagy én kerülünk kórházba?

Tanítványom meséli, hogy a Fő úton egy házban meghalt egy néni COVID-ban. Rávágom azonnal, hogy idős volt már, krónikus beteg. Te ne félj! És bár eltereljük a témát, tudom, hogy fél. Lassan elmarad a kezdeti viccelődés, mely arról szólt, milyen mázlista, aki karanténba kerül. Nem kell iskolába járnia. Csöndben néznek az üres szék felé, ha azt mondom, most ne vigyék a leckét személyesen a hiányzónak. Csak online beszéljenek, úgy nem lehet baj!

A szülők sem tudják már, mi a jobb. Van, aki azt kérdezi, otthon tarthatja-e a gyerekét, nem nyugodt, ha közösségbe jár. Van, aki már most érdeklődik, ha véletlenül mégis bezár az iskola, lesz-e ügyelet.

Mindkét aggodalom érthető. Ha nem dolgozik, miből élnek, ha dolgozni jár, ki vigyáz a gyerekre? Ha online oktatás lesz, ki foglalkozik az otthon tanuló gyerekkel? Magyarázza az anyuka nekem, hogy hiszen tudom, ő ezt már nem érti, nem tud segíteni. Megnyugtatom, tudom, hogy nincs internetük, de telefon van. Visszahívom, kihangosítják, magyarázok. Bólint, de hozzáteszi, csak este lehet, napközben a párjánál van a telefon a munkahelyén.

Végül mindketten félresöpörjük a problémát. Talán nem lesz semmi baj, hiszen van iskola, most még bejárunk mind. Ha nem… Meg fogjuk oldani.

Nem tudjuk, merre megyünk, hova jutunk, de igyekszünk felkészülni mindenre, ami vár minket. Nem megy másképp, csak összefogással. Egymásért viseljük a maszkot, egymásért fertőtlenítünk, egymásra gondolunk, mikor a bizonytalan jövőt tervezzük. Közben oda-odaszúrjuk egymásnak, szülők, gyerekek kollégák, majd, ha vége lesz, akkor tervezünk kerti bulit, kirándulást, új táncot új fellépésre a gyerekeknek, bepótoljuk az elmaradt osztálybulikat.

Egyszer vége lesz, és makacsul hajtogatjuk, hogy mi akkor is itt leszünk. Reméljük, mind.

Vélemény, hozzászólás?