Tari Annamária: Miért hiszünk jobban egy alkalmazásnak, mint a szeretteinknek vagy önmagunknak?

Mit kapunk egy AI-chatbottól? A gyors és rövid válaszunk a következő lehet: alkothatunk „valakit”, aki mellettünk van, mindig szeret bennünket, nem ítélkezik, csak validál. Ennyire szükségünk van valamilyen érzelmi támogatásra? És ha igen, azt miért egy nem emberi rendszer adja meg nekünk, miért nem keresünk inkább egy hús-vér embert? Miért hiszünk jobban egy alkalmazásnak, mint szeretteinknek vagy önmagunknak? – teszi fel a kérdést és keresi a válaszokat most megjelent Üresre töltve című könyvében Tari Annamária.

Ahhoz, hogy az ember vadidegen terepre merészkedjen, el kell hinnie, hogy nincsenek ott szörnyek, nem fogják bántani, semmi rossz nem történhet. Amikor az internet elindult, mind elhittük, hogy ez így lesz: felruháztuk pozitív tulajdonságokkal, hittünk benne, hogy csak a javunkat szolgálja. Pedig jobban is vigyázhattunk volna vele.

Algoritmusok gondoskodnak az érzelmi állapotunkról: társalognak velünk, szeretnek bennünket, ha magányosnak érezzük magunkat, és azonnal válaszolnak bármely kérdésünkre.

Azt is elhittük, hogy felgyorsulunk, ám a megdöbbentően élethű deep fake fotók és videók világában akkor is nehéz lassítani, amikor már rosszul érezzük magunkat a sebességtől. Hiszen a technológia segít nekünk, tanácsot ad, szempontokat elemez, és jóval okosabb nálunk.

Ám ha ilyen mértékben beengedjük az életünkbe, a digitális örömszerzés váratlanul analóg depresszióval társulhat, mert az emberi személyiséget nem lehet csak úgy lekapcsolni.

Szükségünk van magánéletre, társas kapcsolatokra, érzelmekre, saját előállítású érzelmi biztonságra. Nagyon nagy árat fizetünk azzal, hogy mindezt feláldozzuk a mesterséges intimitásért.

Miközben azt halljuk, mennyire fontos a mentális és érzelmi jóllét, úgy tűnik, valamit ki kellene találnunk, hogy a valóságot, az életünket még szeretni tudjuk.

A ChatGPT képes érzelmi köteléket alkotni, miközben semmilyen érzelem nincs benne. És mégis százmilliók bombázzák olyan érzelmi kérdésekkel, amelyekre embertől kellene választ kapni.

De miért hiszünk inkább egy alkalmazásnak, mint a szeretteinknek vagy önmagunknak?

– Azt hiszem, mindig is olyan köteteket írtam, amik valódi pszichológiai ismereteket közölnek és segítenek az eligazodásban. Én abban hiszek, hogy az embernek nem halat kell adni, hanem a forráshoz vinni, vagy a megértését, a döntési képességét fejlesztve kell őt támogatni hiteles tudással. Minden hallgatóságomnak elmondom, hogy egy szép, sötét előadást jöttem megtartani, mert nem az elkendőzésben és a szépítgetésben hiszek, hanem a tiszta diagnózisban. Mert ahhoz lehet alkalmazkodni, azt meg lehet érteni, és ami a legfontosabb: lehet tenni ellene. Most is ezt gondolom:

még nem vagyunk az utolsó percben, de az utolsó olyan szakaszban már igen, ahol meg kell érteni a nem emberi rendszerek hatását az érzelmeinkre – mondja új könyve kapcsán Tari Annamária.

– Aki fejleszti/eladja a terméket, nagyon gondosan mérlegeli a marketing szabályait, és igyekszik megtalálni azt a piacot, ahol a legtöbbet arathat.

Mi meg, akik felhasználóként általában mindent elhiszünk – mert miért is hazudnának nekünk? –, azt érezhetjük, figyelnek ránk, életünk fontos szükségletein tartják a fókuszt, segítenek nekünk abban, hogy jobban élvezhessük az életet.

Ezen az alapon, kérdem én, mit kapunk egy AI-chatbottól? Gondoljunk csak bele! A későbbi fejezetekben találnak erre vonatkozóan értelmezéseket, de a gyors és rövid válaszunk a következő lehet: alkothatunk „valakit”, aki mellettünk van, mindig szeret bennünket, nem ítélkezik, csak validál.

Ennyire szükségünk van valamilyen érzelmi támogatásra? És ha igen, azt miért egy nem emberi rendszer adja meg nekünk, miért nem keresünk inkább egy hús-vér embert?

Nem akarom azt mondani, hogy ennél okosabbak is lehetnénk, de azt igen, hogy ha már látjuk a lábunk elé leterített banánhéjakat, nem muszáj rájuk lépni.

Dönthetünk másképp, vigyázhatunk a józan eszünkre, és csak azért, mert a ChatGPT két másodperc alatt válaszol minden kérdésünkre egy „okosat”, nem kellene kikiáltanunk egyenrangú társnak.  Ha most olvassák az alábbi írást, csak annyit szeretnék kérni, hogy gondolkozzunk el a miérteken és a hogyanokon. – mutat rá a szakember.

Részletek a könyvből:

,,Egyetemista voltam, amikor megkaptam első, Panasonic márkájú szürke kis mobiltelefonomat. Százhatvan karakterből állt egy sms, már ha nem használtam ékezeteket, különben annyiból sem. Rövidítettünk, amit csak lehetett, és spóroltunk a hívásokkal, az üzenetekkel, mert minden másodperc, minden elküldött kurta szöveg sokba került, különösen egy egyetemista büdzséjéhez képest.

De a mobiltelefon így is valami futurisztikus dolognak tűnt, amit nagyszüleim már alig-alig tudtak megérteni. Ha valaki azt mondta volna nekem, hogy pár év múlva a telefon segítségével levelezni, internetezni, filmet nézni, zenét hallgatni, ételt rendelni fogunk, fizetünk a Tescóban, sőt a tanácsát kérve beszélgetünk vele cseten, azt mondtam volna, neki, hogy nem normális.

Ahogy azt sem hittem volna el, hogy a naponta telefonnal töltött időm időnként az alvással töltött idővel versenyez. Hiszem, hogy az egymás iránti szeretet és a nem szűnő kíváncsiság hosszú távon is összetartja a családunkat, mégis azt gondolom, ez nem elég.”- Rényi Ádám részlet az előszóból

– Nyilván azon személyiségeknek, akik hadilábon állnak az érzelmekkel, és a társalgást aknamezőnek érzik, akár megkönnyebbülést is jelenthet egy chatbot. – mondja Tari Annamária.

– A saját érzelmi aktivitásunk elengedhetetlen ahhoz, hogy képesek legyünk értelmesen létezni a saját életünkben. Ha ez nem működik, ha az információ-technológiai eszközök és a mesterségesintelligencia-modellek kiváltják az emberi tényezőt, akkor olyan hiányra teszünk szert, ami nem is biztos, hogy azonnal érezteti a hatását. – mutat rá Tari Annamária.

Ez a cikk is érdkelhet:

Szekeres Judit: „Egy férfiaknak épített világban élünk. Az AI pedig tovább torzítja a helyzetet”