Éles kontraszt a közösségi média álomvilága és az egyre rémisztőbb magyar valóság között: egy desszert, ami valakinek könnyed élvezet, másnak már elérhetetlen luxus, és csak még fájóbbá teszi a napi nélkülözést. Egy kétgyermekes anya gondolatai.
Kedves Olvasóink! Szerzőnk története nem kitalált, ám nem azért született, hogy kérjen tőletek! Inkább csak azért, hogy más, hasonló helyzetben lévő anyák is lássák, nincsenek egyedül.
Elsírtam magam egy süti fotóján az Instán. Már szinte egy hete alig eszem és szembe jött velem egy luxusétterem legújabb desszert különlegessége.
Ez volt az a pont, amikor belém hasított a tudat, miszerint nemhogy ilyen fantasztikus finomságot, hanem egyáltalán egy normális főételt sem tudtam enni mostanában.
És elkezdtem hangosan bőgni. Kiszakadt belőlem minden szűkösség nyomasztó érzése…
És tudom, hogy ezzel nem én vagyok az egyedüli édesanya (egyedülálló édesanya) ebben az országban, ezért írom most ezt a vallomást. Tudom, hogy megannyian vagytok ugyanígy!
Ti hogy bírjátok?
Hogy élitek meg?
Kérdezném üvöltve…
Amikor elkezdtek durván emelkedni az árak, leültettem a srácokat egymás mellé a kanapéra és elmagyaráztam, hogy a csoki tényleg csak ajándék lesz, nem természetes nasi. A banánból se négy, csak kettő. És hogy most aztán ne legyen “eleszem a másik elől”, mert nem fogom tudni kiengesztelni azt, aki hoppon marad.
Megértették.
Nagyjából képben vannak, hogy mi történik az országban. (Egyik se akar itt maradni.)
Két állandóan éhes gyermek fejlődése előrébb való, mint az én táplálásom. “Vitamint ad nekik?” – kérdezi a doktornő. Szégyellem azt mondani, majd ha lesz rá plusz pénzem, veszek. Nem előtte szégyellem, nem akarom, hogy a kisebbik hallja. Az, aki amúgy is minden nap azt kérdezi, hogy hány nap múlva lesz Karácsony?
Sosem azt mondom, hogy most nincs pénz, hanem azt, hogy hamarosan lesz. Sőt, már meg is van, hiszen Anya már megdolgozott érte, csak még nincs a számláján.
Ettől még a hűtő üresen kong. A nagyobbik fiam képes óránként kinyitni és becsukni. Édes mosollyal kommentálja, hogy még mindig nem varázsolódott bele semmi.
Ez van.
Ünnepnap lett a bevásárlás.
Elmúlik. Bizakodom. Persze teszek is érte, nem várom tétlenül a sült galambot, csak hát nem egyik napról a másikra fog megoldódni ez az alapszitu. Az árak nem fognak csökkenni és mindig jön egy újabb meglepetés, most éppen az, hogy a fiam gimnáziumában novembertől rezsi hozzájárulást kérnek.
Szegény, csak félve merte nekem mondani, mintha bármit is tehetne róla…
Mindezek ellenére nem hiszek a szűkösségben. Bőségben élek, ezt vallom ma is. És emlékeztetem – mostanában sűrűbben – magam arra, hogy mosolyogjak. Csodálatos gyermekeim vannak, egy édes kutyánk (szegény, mostanában ő is állandóan csak enne) és egészségesek vagyunk.
Új ruháért vagy cipőért senki sem áhítozik.
És azt hiszem, sokkal de sokkal jobban tisztelünk bármit is, mint valaha korábban. Még egymást is.
Csak az a Caramelised White Chocolate Passionfruit…
Azért egy olyannal egy szép napsütéses napon lassan, komótosan randevúznék.
Hogy azt érezzem élek is, nem csak létezem…
Fotó: Adobe Stock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
