Végső soron szerencsések lehetünk, ha megtapasztaljuk a társállatgyász fájdalmát, mert ez azt jelenti, hogy volt már részünk abban az egyedi kapcsolatban, amit egy kisállattal való közös élet tartogat. Mikor bő fél éve, a nászutunk előtti héten el kellett búcsúznunk imádott kandúrunktól, a szerencse volt az utolsó érzés, ami az eszembe jutott – viszont ekkortájt merültem el a témában, és találtam rá a Petloss.hu nevű oldalra.
Steszkó Zsanett írása.
Onody Viktória Magyarország első társállatveszteség és társállatgyász specialistája, gyászcsoportvezető, valamint kisállat hospice és palliatív ellátás konzulens. Egyéni és csoportos foglalkozásokkal, illetve gondolatébresztő blog- és közösségi média-posztjaival segíti a hozzá fordulókat. Részben azért is, mert amikor neki lett volna szüksége hasonló támogatásra, nem igazán volt kihez fordulnia.
– 2013-ban kezdtem el mélyebben foglalkozni a gyásszal. Ekkor még nem sejtettem, hogy néhány éven belül olyan veszteségek érnek, amelyek alapjaiban formálják majd a hivatásomat. Társállataim tragikus elvesztése után tudatosan kerestem a szakmai kapaszkodókat, kezdetben önsegítő szándékkal – meséli Viki, aki szerint itthon hiányzott a strukturált kísérés, az edukáció és az a közeg, ahol a társállatgyászt természetes módon meg lehetett volna élni. Ekkor ismerte fel, hogy nemcsak személyes, hanem szakmai értelemben is hiányterületről van szó.
Azért hoztam létre ezt az oldalt, hogy legyen egy biztonságos, hiteles tér, ahol a társállatukat elvesztett, illetve előzetes gyásszal élő emberek érzelmi megtartásra és sorstársi kapcsolódásra találhatnak. Egyszerre emlékmű és élő közösségi tér. Egy hely, ahol a veszteségből kapcsolódás születhet.
„Vele haltam” – amikor meginog a világ
A gyász során megrendül az ember biztonságérzete, mintha az egész létezés valahogy törékenyebbé válna. Nincs ez másként a társállatgyásznál sem. Mit lehet kezdeni ezekkel az érzésekkel?
– Egy társállat sok esetben a mindennapok egyik legstabilabb pontja. Jelen van a hétköznapi rutinokban, a békés, csendes pillanatokban, az örömben és az élet kihívásai közepette is. Nemcsak fizikai értelemben kísér bennünket, hanem a belső biztonságérzet és az érzelmi egyensúly meghatározó forrása is lehet – magyarázza Viki, és megerősíti, hogy amikor elveszítjük kedvencünket, nemcsak egy kapcsolat szakad meg, hanem megrendül a világ kiszámíthatóságába vetett hitünk is.
A gyász ilyenkor nem pusztán érzelmi fájdalom, hanem identitásbeli megingás. Sokan fogalmaznak úgy: „vele haltam”. A társállat mellett kialakul egy sajátos énrészünk, amely a kötődésben él. Amikor ez a kapcsolat megszakad, az belső biztonságvesztést és egzisztenciális kérdéseket is felszínre hozhat.
Az első és talán legfontosabb lépés az érzések megengedése – emeli ki. Közel menni hozzájuk, nem elfordulni tőlük. Tudatosítsuk, hogy a kapcsolat nem tűnik el, hanem átalakul. Az érzelmek megosztása, a meghallgatottság lehetővé teszik, hogy a veszteség ne elszigeteljen, hanem – paradox módon – kapcsolódáshoz vezessen. Önmagunkhoz, néhai társállatunkhoz, és a világhoz.
„Hiszen csak egy macska volt”
Ugyan találkoztam több „hiszen csak egy macska volt” típusú véleménnyel a veszteségem során, de meglepően sok volt a velem együtt rezonáló beszélgetőpartner, egészen váratlan helyzetekben is. Lehet, hogy ez nem egy gyakori téma, de ha mégis előkerül, akkor nagyon különböző embereket tud pillanatok alatt összekapcsolni. Viki úgy látja, hogy társadalmi szinten egy szemléletváltás küszöbén állunk, és egyre többen mernek beszélni a társállatuk elvesztéséről.
– A „csak egy macska vagy kutya volt”, “majd lesz másik” típusú mondatok mögött sokszor nem érzéketlenség, hanem kulturális beidegződések állnak. Ugyanakkor amint valaki biztonságban érzi magát ahhoz, hogy megossza a saját történetét, hamar kiderül, hogy nagyon sokan hordoznak hasonló veszteséget – mondja.
Abban bízik, hogy munkássága hozzájárul ehhez a szemléletváltáshoz: láthatóvá teszi ezt a gyászformát, és segít abban, hogy a szeretet természetes következményeként megélt gyász ne szoruljon magyarázkodásra, hanem természetes módon kapjon helyet a közgondolkodásban.
„Mi lett volna, ha?”
A társállatgyász egyik legnehezebb velejárója a bűntudat, különösen, ha eutanázia is történt, de anélkül is sokáig üldözhet minket a „Mi lett volna, ha?” kérdések sora. Viki rávilágít, hogy fontos különbséget tenni a bűntudat és a megbánás között.
– A bűntudat azt üzeni: „rosszat tettem.” A megbánás inkább így szól: „nem tudtam akkor mindazt, amit most már tudok.” Gyászban ez a két élmény könnyen összemosódik. Az elménk nemcsak újraéli a múlt eseményeit, hanem újra is értelmezi őket a jelen tudásával. Innen születik a sokak számára ismerős belső mondat: „tudnom kellett volna.” A bűntudat nem pusztán gyötrő érzés. Mélyen érinti az önértékelést, mert azt sugallja, hogy megsértettük a saját gondoskodói vagy erkölcsi normáinkat.
A gyász egyik legnehezebb felismerése, hogy nem minden döntés vezet kontrollálható kimenetelhez, még akkor sem, ha szeretetből, felelősségből és jó szándékból születik.
– Ilyenkor annak tudatosítása segíthet, hogy döntéseinket mindig az adott pillanat információi és a szeretet vezérelte. A „Mi lett volna, ha?” kérdés valójában a kontroll utólagos visszaszerzésének kísérlete, de fontos különválasztani a döntés szándékát a kimenetel fájdalmától.
Kapaszkodók a hiányban
Az olyan egyértelműbb dolgokon kívül, mint a szeretteinknek kiöntött szív, a környezetváltás, a munkára koncentrálás vagy az idő, egy, a szomorú daloktól a remény felé vezető playlist, egy kedvenc kavicsainkkal díszített emlékhely vagy a hasonló cipőben járó emberek történetei is sokat számíthatnak.
– Nincs univerzális gyógyír, de vannak kapaszkodók, amelyek segíthetnek megtartani bennünket ebben az időszakban. A sorstársi történetek oldják az izolációt. A fájdalom, a hiány és a bűntudat mellett az egyedüllét érzése is megterhelővé válhat. Amikor ráismerünk a saját érzéseinkre mások történetében, az normalizál, megnyugtat és biztonságérzetet ad.
Azonban a közös fájdalomban való együttmaradás és a tudatos gyászfeldolgozás között is van különbség. Viki hangsúlyozza, hogy a kapcsolódás önmagában nem elegendő, ha nem társul hozzá megtartó szakmai keret és irány.
– Dióhéjban azt mondanám az olvasóknak, hogy merjenek beszélni a társállatuk elvesztéséről, arról a mély kötődésről és szeretetről, amely ember és kedvence között kialakulhat, alakítsanak ki személyes rituálékat, engedjék meg maguknak az érzések hullámzását, ne sürgessék a folyamatot, és ha úgy érzik, túl nehéz egyedül, bátran kérjenek szakmai segítséget.
Hogyan kísér egy szakember
Viki munkájában átfogó gyászkísérői tapasztalatára és specifikus külföldi képzésekre támaszkodik. És hogy hogy néz ki ez az egész a gyakorlatban?
– Minden folyamat egyedi, ezért az egyéni konzultációkon logikusan felépített, mégis személyre szabott keretek között dolgozunk. A hangsúly az érzelmi biztonságon és a veszteség mélyebb megértésén van, nem gyors megoldásokat kínálok, hanem stabil szakmai kísérést. Csoportos programjaim biztonságos, moderált közösségi terek, ahol a sorstársi kapcsolódás edukációs elemekkel egészül ki.
A cél, hogy a veszteség tapasztalata és az elhunyt társállathoz fűződő kapcsolat új formában beépülhessen az élet történetébe, és mozgósítsa a belső erőforrásokat.
Értő közösség a társállatuktól búcsúzók számára
A közösségi médiában a veszteségtörténetek sokszor gyors reakciók és rövid kommentek közé szorulnak, algoritmusok által szabályozott láthatóság mellett, miközben valójában figyelmet, időt és megtartó kereteket igényelnének. A nemrég elindított Petloss.hu – Community egy gondosan felépített, szakmailag kísért közeg, ahol a történetek nem elvesznek a zajban, hanem valódi meghallgatásra találnak.
– Az volt a célom, hogy ez a tér túlmutasson a puszta támogatáson, és közösséggé váljon, olyanná, amelyet a társállatukat elveszített, és kisállataikat a hospice úton kísérő emberekkel együtt építünk. Tematikus beszélgetések, ismeretterjesztő anyagok, online és személyes alkalmak, valamint közös rituálék is helyet kapnak benne.
Hosszú távú vízióm, hogy a társállatgyász Magyarországon se maradjon láthatatlan, ez a platform pedig ennek a láthatóvá válásnak az egyik fontos pillére.
Viki számára a folyamatos tanulás „alapérték”, egyetemi tanulmányai mellett jelenleg egy ökopszichológiai képzésen veszt részt.
– Nagyon szeretem a hivatásomat, de fontos számomra, hogy olyan irányokat is képviseljek, ahol az élet és a természet megtartó ereje is hangsúlyt kap. Meggyőződésem, hogy a természet szabályozó és stabilizáló közegként valódi kapaszkodót jelenthet a gyászolóknak.
A közeljövőben olyan természetközeli, foglalkozásokat szeretnék indítani, ahol a gyászkísérés találkozik a természet tapasztalati erejével. Így a veszteség feldolgozása nemcsak a tudati, hanem élmény szinten is megtörténik.
Emellett dolgozik egy könyvön is, ami a társállatgyász személyes és közös emberi tapasztalatait állítja fókuszba, hidat képezve a fájdalom és a feldolgozás között.
fotók: Onody Viktória
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
