A vurstli után jön az igazi csoda – Barangolások a Bükkben

Néha, ahogy például most is, furcsa módon választunk kirándulóhelyet. Nemrég ellátogattunk Eger várába, ahonnan láttuk, hogy a várfalat kettévágva egy vasútvonal vezet a hegyek felé romantikus utakon. Azonnal eldöntöttük, hogy ezen végig kell mennünk. Hamar kiderült, hogy a vonal Szilvásváradra vezet, kis Bz jár rajta naponta néhány alkalommal. Ott biztosan lesz elég látnivaló, hiszen ott a Szalajka-völgy és a Fátyol-vízesés, amit még sosem láttam.

Hamarosan el is jött a napja. Hajnalban keltünk, szinte még éjjel, hogy a Balaton mellől átvonatozzunk a fél országon, és még délelőtt Szilvásváradra érjünk. Mindig korán kelünk, néha keserves, de most kipattant a szemünk, annyira vártuk az utazást és az új élményt, és hogy végre csak ketten leszünk.

A hajnali vonaton csak néhány álmos ember szendereg, s ahogy fogyasztjuk a kilométereket, és kezd világosodni, ébrednek mások is. A reggel már Egerben talál, ahol felszállunk a kis pirosra. Otthonos érzés, nálunk is ilyen jár. Kattog felfelé a kirándulókkal teli vonat fák és kis települések között, még alagút is átszeli a hegyet. Délelőtt már Szilvásváradon is voltunk.

Nem volt nehéz megtalálni, merre vezet az út a völgy és a vízesés felé. Amúgy a zöld jelzésen kell haladni, ami egy ideig együtt megy a sárga jelzéssel, de nem is kellett a jelzéseket keresni, mert kiépített turistaparadicsom fogadott minket. Azon kívül, hogy mindent kitábláztak, számos vendéglő, szuvenírbolt, szórakozási lehetőség (pl. bobpálya, játszótér, ugrálóvár) várja a turistákat, de itt található a lipicai ménes otthona és hatalmas komplexuma is.

Kicsit meglepődtem, mert nem számítottam rá, hogy ilyen környezet fogad, és azt sem értettem, hogy mások miért topánban és ingben jöttek kirándulni, amíg rajtunk bakancs és hátizsák volt egész napra elég munícióval, de aztán hamarosan megértettem.

A Szalajka-völgy bejáratánál található vurstli és kirakodóvásár tovább is folytatódott, kávézópontok, foglalkoztató programok a szépen kiépített, lebetonozott úton, egészen a Fátyol-vízesésig, ha valakinek nem lenne elég a természet szépsége. Ráadásul kisvasút is halad ugyanitt, ha valaki még ennyit sem akar sétálni. Csak kapkodom a fejem. Kicsit szomorú vagyok, hogy sokaknak csak ennyi egy kirándulás, és azért is, mert a számos program, kereskedelmi és vendéglátó egység, no meg a tömeg elvesz a természeti szépségekből.  Persze érthető, hogy a helyieknek ez fontos bevételi forrás.

A vízesés után vár a természet

Mi megyünk tovább, és reménykedem, hogy a tömeg lassan ritkulni fog. Nem kell sokáig várni, mert ahogy elhagyjuk a vízesést, már csak ketten megyünk az úton. A vízesés mellett egy hatalmas parkosított zöld területnél találjuk a kisvasút megállóját. Ott átmegyünk, és a tengerszemet megkerülve folytatjuk utunkat a jelzésen. Ez amúgy biciklivel is járható rész. Innen már nyugodtan bandukolhatunk a Bükk oldalában a szederbokrokkal szegélyezett úton. Kiérve az erdőbe, már nincs az a feszítő érzés, mint amikor Pestről menekültünk a természetbe, s mint fuldokló, mikor felszínre kerül, vettük a levegőt a fák között. Már vidéken lakunk, és sokat vagyunk kint, így most csak újabb szépségekért és teljes kikapcsolódásért jöttünk.

Hamarosan kettéválik a jelzés, és a sárga úton haladunk tovább, amely letér egy keskeny ösvényre. Vízmosáson kaptatunk felfelé, és az út annyira elhagyatott, hogy még madárfészket is találunk mellmagasságban, közvetlenül az út melletti bokorban. Hamarosan elérünk a katonasírokhoz, mely egyben egy nagy elágazás, ahol több turistaút fut egybe. Útjelző táblák segítenek eligazodni. Mi a zöld kereszten haladunk tovább, itt felfelé kaptatunk megint, s az út egy tanösvényre visz. A táblákból megtudhatjuk, hogy ősi lakóhely, Kelemen széke maradványait tárták fel itt, régi földvárak nyomait, teraszos kialakítással, amit a fák már benőttek. A bükkfák szürke egyenes törzsei az ég felé törnek, sok helyen ki is dőltek, rá az útra is, úgyhogy mászhatunk, mint egy kalandparkban.

Néha megállunk, hogy lábunk se verje fel az erdő csendjét, és csak hallgatjuk a nyugalmat. Egy forrás is csörgedez egy öreg fa tövében, amikor már a Bacsó-völgyben ereszkedünk lefelé. Dús füvű legelőnél pihenünk meg, hogy megegyük a szendvicseket, s hamarosan vissza is érünk a faluba. Már jócskán benne vagyunk a délutánban, és kezdjük érezni, hogy régen volt már a hajnali kelés, ezért jó érzés végre ledobni a cipőt a szálláson. Ki is dőlünk egy kis időre, azonnal elnyom minket az álom. Vacsoraidőre azért felébredünk még egy sétára a faluban, és evés közben már tervezzük a másapi útvonalat, hogy még nagyobb kört menjünk önmagunkat kipróbálva. Akkor még nem is sejtem, hogy ez mennyire így lesz.

Feszegetjük a határokat

Reggel már újra a Szalajka-völgyben vagyunk, most egészen más. Egy lélek sincs még rajtunk kívül, csak az éttermek konyháiban motoznak halkan. Most végre zavartalanul láthatjuk és hallhatjuk teljes pompájában a Szalajka-patak csörgedezését kis zúgóival. A gesztenyefák már rozsdásodnak, de még alig érezni az őszt. A pisztrángnevelő medencénél, a meseház mellett visz el az út, a kis vadasparkban dámszarvast is láthatunk, ha szerencsénk van, majd újra a Fátyol-vízesésnél vagyunk. Innen már másik útvonalra térünk, a zöld háromszög jelzést követjük. Meredeken vezet felfelé a hegyoldalban az út az Istállós-kői-barlang felé. Az emelkedő elején táblán olvashatjuk a fontos tudnivalókat róla. Kapaszkodunk felfelé, az ösvény szűkül, sziklás oldalban kanyarog az út korláttal szegélyezve.

Az Istállós-kői-barlang.

Aztán elénk tárul a hatalmas barlang, amelyben egykor ősemberek laktak. Még most is tart a feltárás, egy része el van kerítve, s egy kutató őrzi a helyszínt. Furcsa érzés elképzelni, hogyan éltek egykor itt, s hogy ugyanitt jártak, ahol mi most.

Folytatjuk utunkat a zöld háromszög jelzésen. A barlangtól lefelé visz keskeny, köves, kanyargós ösvényen, kicsit nehéz megtalálni a jelzéseket, de végül jó irányba indulunk. Lent a szűk völgyben mintha őserdőben járnánk, olyan érintetlen és dús a növényzet, sötét is van a magas fák alatt. Köves vízmosásban mászunk felfelé. Majd kiszélesedik az út, és a hegyoldalban haladunk fel és fel nagyon sokáig. Most kezd derengeni, hogy a jelzés nem véletlenül háromszög alakú. Csúcsra megyünk fel, Istállós-kőre. Nagyon sokáig felfelé megyünk meredek, nehéz emelkedőn, szinte sehol nincs egy kis pihenős, egyenes szakasz. Feszülnek az izmok, dolgoznak az ínak, tágul a tüdő. Nemcsak a hegyet, magunkat is le kell győznünk. Már messze járunk, mikor a völgyből felhallatszik a kisvasút kürtje, jelezve, hogy odalent elindult az élet. Egy erdészeti útra ér ki az ösvény. Kidőlt fákon van a jelzés, így nehéz megtalálni, aztán újra bemegy a magas fák közé, és megint csak fel és fel. Köröttünk még csak hegyoldal látszik minden irányban, így nem is remélhetjük, hogy hamarosan itt a vége. Nem szabad feladni. Aztán kezd világosodni, derengeni a fény a fák törzsei közt, ahogy közeleg a csúcs. Itt régi mészégetők mellett megyünk el.

Az erdő gyógyszer a testnek és a léleknek is

És végre felérünk. A hegycsúcs tetejét tábla jelzi, és egy kereszt is van ezen a kedves tisztáson. Megpihenünk, meg is érdemeljük a nagy erőpróba után, meg is reggelizünk. De nem időzünk sokáig, kíváncsian nézzük, merre vezet tovább az út. Továbbra is a zöld háromszögön megyünk, de már lefelé, és mintha a táj is barátságosabb lenne. Persze, átkerültünk a déli oldalra, és a fák levelei közt áttör a napfény, lábunk is megered, ahogy lefelé megyünk. Itt már csak igazán elszánt túrázókkal találkozunk nagy ritkán. A zöld jelzésen haladunk, amíg bele nem fut az országos kéktúra útvonalába. Innen már csak a kék jelzést követjük, amely bevisz Bélapátfalvára, így a túra a kezdőponttól több mint 20 km, és innen még nagyon messze van a vége. A jelzések viszonylag sűrűn fel vannak festve, és gyakran van útjelző tábla is, hogy mi, merre, hány kilométer. Ha nem vagyunk biztosak az irányban, ezek is segítenek.

Változatos terepen visz az út, még mindig a hegyek között, így fontos, hogy megfelelő cipőben induljunk el. Sokszor megint fel s le sziklás ösvényeken, felvisz minden sziklára, de nem bánjuk, mert csodás panorámához jutunk. Amerre a szem ellát, végtelen erdő borította hegyek. A cserjés részeken terméstől roskadozó somfák mellett haladunk el. Aztán megint a madárdalos erdő, főként bükk, néhol fenyőfákkal. Ahol tudjuk, megnyújtjuk lépteinket, hogy a délutáni vonatot elérjük. Addig megyünk, míg el nem érjük a nagy kereszteződést, a katonasírokat, ahol tegnap is voltunk. Innen már csak lefelé visz az út, amíg el nem érünk Bélapátfalva széléig. Közvetlen előtte jobbra kis eldugott forrás csörgedez, a falu szélén pedig tó és pihenőhely tűzrakóhelyekkel, padokkal és egy étterem vár.

Végül elérjük a vonatot. A lábunk már nehezen engedelmeskedik, amikor a peronról a magas lépcsőkre kell fellépni. Furcsa visszatérni az emberek közé, és visszazökkeni a napi rutinba, annyira kikapcsolt, hogy csak az erdő van körülöttünk. Hatását még nagyon sokáig érzem. Annyira feltöltődtem oxigénnel, hogy a korábbi folyamatos álmosság teljesen eltűnt. Lélek- és testgyógyszer.

Fotók: A szerző felvételei. 

Vélemény, hozzászólás?