A borzasztó veszteségen túl mi a közös a babájukat elveszetett szülők gyászában? Az elhagyatottság érzése. Egy kutatás szerint egyöntetűen arról számolnak be, hogy a rendszer nem tudja kezelni a veszteségüket. Hiába a legjobb orvosok és ápolók, a lélek sebei ellátatlanok maradnak. Dr. Tóth Alexandra szülész-nőgyógyász, meddőségi specialista mesél saját tapasztalatairól.
Egyetemi klinikán eltöltött éveim alatt láttam sok megrendítő esetet. Vezettem 25. terhességi héten koraszülést karácsony estéjén. Láttam ügyeletben 16 hetes terhest, akinek elfolyt a magzatvize. Ultrahang laborban diagnosztizáltam elhalt terhességeket számos alkalommal. Segítettem világra, majd hosszú percekig gyönyörködtem egy ismerten Down-szindrómás kislányban. Hallgattam végig konzultáció során a 38 hetes méhen belüli elhalás történetét, amit császármetszéssel fejeztek be. A sor végeláthatatlan… mindvégig próbáltam empátiával fordulni a pácienseim irányába, és nyíltan beszélni a helyzetről.
Az első sokk egy továbbképzésen ért. Emlékszem, minden résztvevő látványosan unta az előadást (hisz orvosként a pszichológusok előadását nem illik komolyan venni), engem viszont lebilincselt. Egy kutatásról beszélt az előadó, amibe olyan párokat vontak be, akiknek gyermeke/gyermekeik a koraszülött intenzív osztályra kerültek, majd elvesztették őket.
Ugyanazt a kérdéssort kapták meg, melynek első 2-3 kérdése a szüléssel és a gyermekágyas időszakkal volt kapcsolatos, tehát az én munkámat érintette. Az esetek nagy százalékában császármetszéssel végződött koraszülésekről számoltak be. A döbbenetet az okozta számomra, hogy majdnem minden pár elhagyatottságról, magára maradottságról számolt be.
A sürgős császármetszés előkészületeiben senki nem állt meg egy pillanatra pár mondatban elmondani a szülő nőnek, mi történik és miért. Mindenki összehangoltan futkározott körülötte, mozgatták, átrakták, katétert helyeztek fel, megszúrták a derekát és már feküdt is egy rideg műtőben a plafont nézve. Születés után egy pillanatra mutatták meg a gyermekét és már vitték is el. A gyermekágyas osztályon külön feküdt, hisz az ő kisbabája „átkerült”, és alig mertek hozzá szólni.
Sose felejtem el, mikor a pszichológus felolvasott egy sort a névtelen válaszok közül, amiben egy a szülésen túlesett nő leírta, hogy inkább a fal felé fordulva feküdt, mintsem az érdektelenséget nézze a körülötte lévők arcán. Sötét, magányos világba lehet így eljutni.
Eszembe jutott egy reggeli vizitem a gyermekágyas osztályon. Mentünk körbe a nővérrel, sorba kérdeztem az édesanyákat, hogy vannak. Megvizsgáltam a hasukat, hogy a méhük megfelelően összehúzódott-e. Érdeklődtem az újszülöttről, a szoptatásról. Gyermekágyon általában könnyedebb, jó hangulatú vizitek voltak. Majd az egyik egyágyas szoba felé haladva rám szólt a nővér: „Oda ne menj be, doktornő, koraszülés volt. A kisbaba átkerült a koraszülött intenzív osztályra. Nincs túl jól. Az édesanya fizikálisan rendben van. Hagyjuk pihenni.”
Valami nehézségérzés és szomorúság lett úrrá rajtam. Éreztem, hogy nem lenne jó, ha kihagynánk, így bekopogtam és már nyomtam is le a kilincset, mielőtt a nővér bármit mondhatott volna. Zárva. „Biztos a kisbabájánál van. Nincs túl jól!” – nyugtázta megkönnyebbülten mellettem a nővér.
Gondolataimból az előadás végét jelentő taps rántott vissza. Úgy éreztem magam, mint akinek egy hatalmas puzzle apró darabjai kezdenek összeállni. Hisz jól éreztem, hogy nem szabadott volna magára hagyni azt a nőt. Tudom, hogy sokan nem tudjuk kezelni az ilyen beszélgetéseket, zavarba jövünk és kényelmetlenül érezzük benne magunkat, de felnőtt emberek vagyunk, igenis, hogy segítsünk, bele kell lépni ezekbe a beszélgetésekbe empátiával és kedvességgel. Nem tolakodva, de meghallgatva, amiről és amennyit szeretnének elmesélni nekünk.
Sokadik sokk a szülőszobán ért pár hónappal az ominózus előadás után, amikor felvilágosult szülésznők beszélgetésére lettem figyelmes. Nem értették, hogy miért szeretné egy 18. terhességi hétre Down-szindrómás kisbabát megszült nő látni a magzatát és elbúcsúzni tőle. Tudtam, mi a hozzáállásuk: ahogy kicsusszan a magzat, egy vesetálra helyezve elsietnek vele, hogy az anyukának ne kelljen látnia, ezzel is tetézve a nem egészséges magzat elvesztése körüli traumát. Értem, hogy azt hiszik, ezzel jót tesznek, de nem értek egyet vele. Így bele kellett szólnom a beszélgetésükbe, és csak felvetni, hogy szerintük, ha az édesanya kéri és szeretne elbúcsúzni a gyermekétől, az nem lehet, hogy a gyászfolyamat részeként segítené az ő lelki gyógyulását. „Nem is értem, doktornő, ezt hogy gondolhatod!” – hangzott a válasz, de mentségükre legyen mondva, egy félórás beszélgetés keretein belül meghallgatták az érveimet és reflektáltak rá.
Karácsony másnapján, a 28. hétre ikerbabákkal várandós kismama a sürgősségi császármetszés során elveszti az egyik kisbabáját a szülőszobán, majd el szeretne tőle búcsúzni. Nem értették. Hisz az úgy jó mindenkinek, ha nem látja és nem is beszélünk róla, ott az egészséges kisbabája. A gyász egy folyamat, aminek vannak állomásai. Ha ebben a folyamatban bármi félresiklik, az komoly gondokhoz vezethet.
Nem könnyű beszélni a veszteségről, de meg kell tudni hallgatni azt, aki szeretne. Nem szabad egy gyermek elvesztését sem elbagatellizálni azért, mert nagyon korai terhességnél történt. Hiszek a közösség erejében és abban, hogy nem kell egyedül végigcsinálnia senkinek. Október elején volt a perinatális veszteség világnapja, a nemzetközi médiában a teljes októbert a terhesség alatt, illetve újszülöttkorkan elvesztett kisbabák emlékének szentelik. Figyeljünk egymásra!
Fotó: Freepik.
