Kendőzetlenül az endometriózisról – Meddőnek nyilvánítva! 2. rész

Milyen is az endometriózis, ami a meddőség 30 százalékáért felelős? A Meddőnek nyilvánítva! blog 2. részében Pataki Zita megnéz egy endometriózis műtétet a Róbert Magánkórházban. Dr. Fülöp István meddőségi specialista a műtét segítésével mutatja be, hogy milyen elváltozásokat idéz elő a női szervezetben a betegség,  majd Márki Gabriella pszichológus ad feldolgozást segítő feladatot. A Női váltónak Zita a saját történetét is megírta. Videó a cikkben! 
 
Normálisnak tartottam. Megjött és fájt. Azt gondoltam, mindenki így van ezzel, minden nőnek fáj. Bár akkor én még csak kislány voltam, 12 éves.
 
Egy napra kiütöttem magam. Ha épp iskolában voltam, anya jött értem. Tizenhárom éves koromig nem volt autónk, így gyalog kellett hazamennünk.  Anya minden alkalommal két kilométeren keresztül tartott, és beszélt hozzám: “Bírd ki, kislányom! Már nem vagyunk messze!”.
 
Emlékszem, ahogy teszem egyik lábam a másik után, de össze szeretnék esni, le akarok feküdni az út szélére, anya pedig csak mondja és mondja. Szerintem egyedül miatta mentem tovább.
 
A testem elernyedt, és meghatározni sem tudtam, mi fáj pontosan. Csak a hasamat fogtam. Aztán arra vártam, hogy elaludjak, hogy vége legyen a fájdalomnak. Akkoriban még nem voltak komoly fájdalomcsillapítók. Nospa. Emlékszem, hogy enyhített valamit, de aztán egyszer kihánytam, és tudtam, soha többet nem fogom bevenni. Mert alig segített, miközben a testem jelezte, nem “ennivaló”.
 
Fiatal lányként nem vittek nőgyógyászhoz, a faluban pedig csak egy orvos volt. Nem emlékszem, hogy ezzel a problémával bármikor is elmentünk volna hozzá. Nem volt divat, és nem is volt okunk rá.
 
A közhiedelem úgy tartotta, hogy a menstruáció fáj vagy fájhat. El kellett fogadnom, és erről nem is beszéltünk többet. Teltek az évek, és én minden hónapban egy napon át fájdalomban éltem.
 
Hamar megtanultam, hogy ahogy enyhíteni, úgy átadni sem lehet a fájdalmat. A saját testi fájdalmamban egyedül maradtam. Volt, hogy azt nyöszörögtem: “Anyuci! nagyon fáj!” – de semmit sem segített, sőt. Anya tehetetlen dühét vagy fájdalmát nehéz volt látni. És szomorúvá tett. Aztán sokkal később, már felnőttként, a barátnőim arcán mást láttam. Valami olyasmit gondoltak rólam, amit azért nem akartak kimondani, mert szerettek, mert akkor megbántottak volna. De tudtam. Azt hiszik, hisztis vagyok. Vitába nem akartam szállni, ahogy magyarázkodni sem szerettem volna.
 
Újabb tanulás: egyedül vagyok. A fájdalom tanított meg rá, hogy ha nem beszélünk, akkor az érzéseink úgy válnak belső, mély és csendes kísérőinkké, hogy közben senki nem tud róluk. Aztán rájöttem, nem csak más, de olykor én sem tudom, hogy mi az, amit érzek. Fájdalom, szomorúság vagy épp düh? Vagy szánalommal vegyes önirónia? Nem is tudtam, mik azok az érzelmek! Az első lépés tehát az volt, hogy megtanultam azokat felismerni, aztán kezelni. Elindultam egy önismereti úton.
 
A mai napig emlékszem azokra a napokra, pillanatokra, helyzetekre, amelyek számomra új érzést hívtak elő. Irigység. Szerelem. Féltékenység. Bánat.
 
Irigy a nővéremre voltam előszőr. Az ő kinőtt ruháit örököltem. Ha pedig újat kaptam, tuti biztosan, az enyém szakadt ki korábban. Az egyforma ruhák közül a lyukas, az enyém volt. Fel sem merült, hogy a nővéremé lenne.
 
Neki is fájt a menstruáció. De nála sohasem diagnosztizáltak endometriózist. Nekem erre 32 éves koromig várni kellett.
 
Addigra azt is megtanultam, hogy fájdalomban sem viselkedünk egyformán, ahogy arra is rájöttem, hogy hamar vége a borzasztó érzésnek, és a többi napon boldogabb voltam. Elkezdtem igazán élvezni az életet! Örültem, hogy a fájdalom nem mindennapos. Ez a tudat egyébként mindig megnyugtatott. Nemsokára vége! – mondogattam magamban. Voltak praktikáim amelyek csökkentették a fájdalmat. A meleg víz például jótékony hatással volt rá.
 
Egyszer a HÉV-en tört rám a fájdalom. Próbáltam erőt venni magamon, hogy beérjek a vegállomásig, a Batthyányi térre, ahol a nővérem dolgozott, de nem sikerült. A Margit-hídnál leszálltam, és félájultan rogytam le az újságos standnál. Ők hívták a mentőt. Hamar odaértek, és görcsoldó injekciót kaptam a hasamba. Nagyon jól esett! Emlékszem, megváltásnak éreztem, és otthonra is akartam ilyet! Jobban lettem, viszonylag gyorsan, és folytatni szerettem volna az utam. A mentősök megkérdezték, hogy hová igyekszem ilyen csinosan (fekete-fehér, szoknya-blúz szett volt rajtam.) Amikor közöltem, hogy felvettek főiskolára és épp ma van a tanévnyitó ünnepség, gratuláltak a kis gólyának, és megkérdezték, hol fogok tanulni. A legnagyobb örömükre kimondtam annak az iskolának a nevét, amely épp a mentőszolgálattal szemben volt. A Markó utcában. Így történt, hogy a Tanárképző Főiskolán megkezdett tanulmányaim első napján mentővel érkeztem a főbejárathoz. 1992 szeptembere volt.
 
Akkor még nem sejtettem, hogy jó párszor mentő visz majd onnan el, ahogy azt sem, hogy a fájdalomsorozat csak 2003-ban ér véget.
 
Először ciszta-, majd 2 endometriózis műtét, utána már csak ellenőrző műtét: igen, nem jött vissza. Hogy hogyan lehet ez? Én sohasem szedtem rá gyógyszert, fogamzásgátlót sem, (ha nem vérzünk, nem fáj), szóval pontosan nem tudom, mi segített, de az biztos, hogy az első műtétem után (2001) elmentem pszichológushoz, és azt mondtam neki: “Segítsen! Nagyon messze vagyok a gyermekáldástól!”
 
Bár gyermekem nem született, boldog, csodás párkapcsolatban élek, fájdalom, endometriózis nélkül.
 
A blog második részét itt is megnézhetitek:

 

Vélemény, hozzászólás?