Ez az én történetem. Igyekeztem semmit sem hozzátenni, sem elvenni belőle. Nem az a különlegessége, hogy velem megtörtént, hanem az, hogy milyen sokan vagyunk, akikkel ez már megtörtént. Persze nem teljesen így, csak egy-egy ponton kapcsolódunk, de ez épp elég. Nyolc éven át egy könyvkiadóban dolgoztam, ahol ez idő alatt a munkahelyi bántalmazás széles skáláját tapasztaltam meg. Hosszú időnek kellett eltelnie, míg magamnak is ki mertem mondani, hogy ez így nincs rendben, hogy ezt nem kell tűrni, elviselni.
Edinger Katalin írása.
A verbális bántalmazás, a kirohanás, az ordítozás, a dühkitörés az életünk részévé vált, sokáig úgy tekintettünk erre, mint ami a működésünk egyik velejárója.
A rendszernek éppúgy része volt a nyilvános megszégyenítés, a négyszemközti sarokbaszorítás, a megalázás, az értelmi képességek megkérdőjelezése.
Akárcsak a mindent látó szem és a mindent halló fül – ez a mi esetünkben azt jelentette, hogy a kiadó minden tagja egy légtérben ült, minden beszélgetés, telefonhívás hallható volt, mikromenedzselés zajlott minden téren, folyamatos felügyelet alatt voltunk, mint a kisiskolás gyerekek.
Ugyanakkor ez a rendszer nem szereti az átláthatóságot, a szabályszerűséget, a nyomonkövethetőséget – ennek legeklatánsabb példája a szabadságok kezelése.
Ki mikor van home office-ban, mikor szabadságon, ki mennyit dolgozik hétvégén rendezvényeken – mindez napi konfliktushelyzetet teremtett. Mert az elvárások nem egy nyílt, kimondott, meghúzott határ szerint működtek, hanem személyre szabottan, hatalmi eszközként: hol simogatás volt, hogy maradj otthon; hol sarokbaszorítás, hogy miért nem vagy elérhető, amikor nem az irodában ülsz.
A fojtogató légkör akkor vált igazán tapinthatóvá, amikor kinőttük az irodát, és a vezetőség kénytelen volt egy újabb helyiséget szabaddá tenni a kiadó számára.
Ezzel kialakult egy sziget, ahol szabadon lehetett lélegezni.
Ez ugyan nem védte meg mindentől azokat, akik ott ültek, de a mindennapi nyomást ott könnyebb volt elviselni. Ez volt az első pont, amikor megéreztem, hogy az a terhelés, ami rajtunk van – akik a régi szobában maradtunk, nem normális.
A második pont az volt, amikor bővült a kiadó, és csaknem egyszerre három új munkatárs került a szerkesztőségbe. Az újak tükröt tartottak a régieknek. Amit mi elfogadtunk, amibe mi beletörődtünk, az nekik gyomorszorító volt.
Szorongtak, hogy mikor lesz nyilvános kivégzés: így nevezték el azokat az értekezleteket, amikor mindenki előtt szégyenített meg valakit a kiadóvezető.
Mivel a nyolc év alatt, amíg itt dolgoztam, elvégeztem egy coach képzést, és mediátor lettem, kihívásnak érzeztem, hogy a kialakult helyzetet valamilyen módon megoldjam. Bár be kellett látnom, hogy egyszerre két szerepben nem lehetek, a megszerzett szakmai tudásommal felvértezve próbáltam lépésről lépésre előrehaladni.
Első körben – a több személyi változás előtt álló kiadóban – igyekeztem szorgalmazni, hogy a változásokat használjuk fel arra, hogy alakítsunk a rendszeren: legyen átláthatóbb struktúra, legyenek újragondolva a feladatkörök, legyen nagyobb szabadság, és ezzel együtt nagyobb felelősség bizonyos pozicíókban, legyen írásbeli feljegyzés a megbeszélésekről, legyenek kimondott, lefektett szabályok.
De azzal nem számoltam, hogy a bántalmazó fél legerősebb érzése a félelem, ez hajtja a félelemkeltés felé, amiből a hatalom érzetét táplálja.
A félelem irányítja, amikor ezer százalékosan teljesít a munkakörében, amikor a munkahely az élettere – mert itt ő alakítja a viszonyrendszereket a hatalmi pozíciójából, és nem struktúrát épít, vagy a rendszer részévé válik. És mivel a mélyben megbúvó félelem irányítja, a legjobb védekezésnek a támadást tartja; nem meghallgatni akar, hanem elébe menni a történéseknek, hogy uralja őket; nem értelmezni akarja a helyzetet, hanem összeesküvés-elméleteket gyárt. A manipuláció az egyik legfőbb eszköze – a nyílt, őszinte, asszertív kommunikáció értelmezhetetlen számára.
A megbeszélés, ahol felvetettem, milyen változások lennének kívánatosak, kudarcba fulladt.
Semmit nem sikerült még a megbeszélés szintjére sem emelni, mert azonnal sarokba szorítás volt a válasz: nem megoldható, nincs értelme, felesleges, nem célszerű, nem kivitelezhető.
Ez volt a második olyan helyzet, amikor megtorpantam, mert világossá vált, hogy itt nem lesznek belülről jövő változások.
A hosszú ideig fenntartható bántalmazás ismérve, hogy hullámszerű mozgásban van. Vannak jobb és rosszabb periódusok, teljes mértékben a bántalmazó lelkiállapotának függvényében. A rosszabb szakaszokban kontrollálatlanul öntheti ki a mérgét, dühét a körülötte lévőkre, míg a jobb időszakban kedves és figyelmes tud lenni. De sohasem tart ki hosszabb időre egyik állapotban sem.
A fenti kudarc után egy nehezebb időszak következett a kiadó életében. Eddigre beláttuk, hogy megváltoztatni nem tudjuk a mechanizmusokat, de
egy dologban megállapodtunk: a nyílt megszégyenítést nem tűrjük tovább. Ez az egy eszközünk maradt: az egymással való szolidaritás.
Nem fagyhatunk le, nem süthetjük le a szemünket, nem nézhetünk félre. Ez az összefogás, hogy számíthatunk egymásra, erőt adott mindannyiunknak, és a következő értekezleten mindannyian beleálltunk: együtt, egyszerre soroltuk, hogy mi az, ami szerintünk tovább nem tartható.
Fordult a kocka, most mi kerekedtünk felül, és sarokba szorítottuk a főnökünket azzal, hogy kiálltunk magunkért.
A légkör hibernálódott: tapintható volt a félelem, a szorongás, a kilátástalanság ezen az értekezleten. Nemcsak a miénk, de az övé is.
Itt volt egy olyan pillanat, amikor még – utólag is így gondolom – lehetett volna jó irányba lépni. De változás ekkor sem történt, a bántalmazó dinamika folytatódott, és ekkor úgy döntöttem, írásban fogalmazom meg, hogy elértük azt a patthelyzetet, amiből magunk nem tudunk elmozdulni, külső segítségre van szükségünk. De a rendszer ezt a hibaüzenetet sem tudta kezelni.
A főnökünk teljes mértékben elutasította a kérésünket.
Ne hisztizzünk, ráadásul mi kavarjuk a forgószelet, szálljunk ki a hintából és dolgozzunk, neki ennél most sokkal sürgetőbb dolgai vannak, minthogy ezzel foglalkozzon, majd három hónap múlva térjünk erre vissza, ha még akkor is így érezzük – ez volt a válasza.
Ez a válaszlevél volt számunkra a felhatalmazás, hogy egy szinttel feljebb lépjünk, és a kiadó igazgatójához, tulajdonosához forduljunk. Az események felgyorsultak.
Külső segítségként kaptunk egy coaching beszélgetést, ahol őszintén és nyíltan elmondhattuk, hogyan érezzük magunkat, hogy számunkra a helyzet a továbbiakban tarthatatlan. Még itt is felderengett egy reménysugár, hogy talán lehetséges valamilyen változás.
A következő beszélgetés viszont az utolsó volt. Itt csupán arra volt kíváncsi az igazgató, hogy mi milyen változást szeretnénk, mire lenne szükségünk. Itt sem tudtunk mást mondani, minthogy a felettesünkkel nem tudunk együtt dolgozni. Az igazgató ezt ultimátumnak tekintette, és elmondta, hogy ragaszkodik a főnökünkhöz, mert ő húzza a kiadó szekerét, és “a számok önmagukért beszélnek”. (Mi a főnökünk szakmai kompetenciáit sosem kerdőjeleztük meg, csak a vezetői kvalitásait.)
Szóval, mondjuk meg, mi máson változtasson, mert a tényen, hogy ő a főnökünk, nem tud és nem is akar változtatni.
A beszélgetések során soha senki nem kérdőjelezte meg, hogy a bántalmazás ténye fennáll, viszont mindenki feltette a kérdést, hogy akkor most mi pontosan mit is szeretnénk. Milyen változásokra lenne szükségünk, mit csináljanak másként?
Ezek abszolút releváns kérdések, de nem azoknak szólnak, akiket a bántalmazás érint, hanem azoknak, akik a kérdést feltették: azok tudnak változtatni a helyzeten, akiknek erre felhatalmazásuk van.
A konfliktuson belülről nehezebben látszódik a megoldás, mint kívülről. Ezért van az – ezt továbbra is így gondolom –, hogy külső segítség nélkül ezek a helyzetek nem kezelhetők. Érzelmileg mindenki involválódott, és az eltérő erőviszonyok nem egy biztonságos teret hoztak létre, hanem tovább növelték a kiszolgáltatottság érzését.
Mindkét oldal kiszolgáltatottá vált a kialakult helyzetnek, és újra a hatalmi pozíció döntött, az érzelmek hozták meg a döntést a racionalitás helyett.
A félelem, hogy a kiadó csak ezzel a vezetővel tudja hozni a számokat, a félelem, hogy a vezető kvalitása ilyen minőségben nem lehet meg másban.
Így nem maradt más lehetőségünk, mint beadtuk a felmondásunkat.
Ezután sem a közvetlen főnököm, sem az igazgató nem állt már velem szóba, kaptam egy egy mondatos levelet az utóbbitól, hogy sajnálja és elfogadja a felmondásomat, a HR kolléga fog keresni. Így is történt, és az exit interjú során értettem meg, hogy a felettesem, miután nem tudta értelmezni a kiállásomat a bántalmazás ellen, arra jutott, hogy én a hatalmat szerettem volna megkaparintani, és az ő pozíciójának megszerzése volt a célom.
Letaglózva ültem a széken. Amikor korábban felmerült, hogy ki lenne alkalmas erre a vezetői posztra, sohasem gondoltam magamra, mert nem érzem magam alkalmasnak. Tisztában vagyok a képességeimmel és a korlátaimmal, ennek a feladatkörnek a betöltése nekem nem menne, de nem is szeretném csinálni.
Sohasem volt bennem hatalomvágy, csak annak a vágya, hogy ne nyomjanak el, ne alázzanak meg, ne szégyenítsenek meg és ne használjanak ki. Erre vágytam.
Teljesen megszégyenülve mentem haza, dühös voltam és mérges. Legyőzve a kiszolgáltatott helyzetemből adódó nehézséget – lévén én csak egy munkavállaló vagyok –,
kiálltam azért, hogy ne lehessen megszégyeníteni, hogy ne szorongással menjünk dolgozni, hogy ne legyen megtűrt a tűrhetetlen hangnem. És ezért mi jár cserébe? A következő megaláztatás, az áldozathibáztatás. Bűnbak lettem, hataloméhes puccsista, mert kell valaki, aki elviszi a balhét.
Egy Facebook-posztban ezt kiírtam magamból, amire nagyon sok válasz, megkeresés érkezett. Egyik oldalról empátiát kaptam, és megosztották velem az ismerőseim, hogy ők is voltak vagy vannak hasonló helyzetben. A másik oldalon a volt főnökeim számára, akik egy héttel korábban még azt gondolták, hogy én egy tisztességes, jó ember vagyok, megszűntem létezni. Hazug, hataloméhes persona non grata lettem.
Ez a forgatókönyv meg sem fordult a fejemben, amikor feltettem a kezem, és segítséget kértem.
Bántalmazottból egy narratíva fordulattal bántalmazó lettem, aki aljas hatalomvágyból cselekedett.
Itt fogadtam meg, hogy bár ebből a helyzetből szemlesütve távoztam, beszélnem kell arról, hogyan működik a munkahelyi bántalmazás. Beszélni kell arról, hogy ez sokakat érint. Beszélni kell arról, hogy vannak megoldások, van valós segítség, de ezeket leginkább a munkaadó, illetve a munkahely képes biztosítani: etikai kódex, visszaélésbejelentő rendszer, közösségi mediáció.
Beszélni kell arról, hogy munkahelyi konfliktusok és hatalmi helyzetből adódó visszaélések mindig lesznek, és a munkahely és annak vezetése a felelős azért, hogy a konfliktusok kezelhetőek legyenek, és a dolgozókat megvédjék a visszaélésekkel szemben.
Nagyfokú szervezeti érettség, tudatosság kell, hogy a bántalmazó magatartásoknak lehessen és legyen következménye. Ma sajnos még megesik, hogy egy jelentős, piacvezető, magántulajdonban lévő magyar cég nem vesz tudomást minderről, és a bántalmazó főnök mellett áll ki, az éveken át bántalmazott dolgozóit pedig cserben hagyja.
Törjük meg a csendet! Ha téged is ért munkahelyi bántalmazás, írd meg nekünk a történeted a noivalto@gmail.com -ra.
Kiemelt kép: Adobe Stock
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
