Régen megtanulhattam volna, hogy semmit sem lehet a szőnyeg alá söpörni. Úgyis jön egy kósza fuvallat, ami a legváratlanabb pillanatban fújja ki onnan, és akkor mindent el kell dobni, utánakapni, magamhoz szorítva lenyugodni, majd a helyére tenni. Most is ez történt, már ha a náthát lehet szélként aposztrofálni. Éppen ott tartok, hogy elkaptam és fogom ezt a dolgot a két kezemben, szorítom erősen a mellkasomhoz. Értem én a lényegét, mégis olyan nehéz a helyére tenni.
Gyenge-Rusz Anett írása.
Mielőtt ezt folytatnám, felállok és gyertyát gyújtok, kávét főzök. A háttérben Eric Satie Gnossienne-jei szólnak, egy ideje nem is tudok, nem is akarok mást meghallgatni. Augusztus óta nem enged, egyszerűen belém mart, mintha kígyó lenne. Nekem meg nem esett le, hogy ez mit jelent. Erre kicsit jobban odacsapom a még üres bögrét a tálalóra és rosszallóan ciccentek. Nem kellene hibáztatnom magam, hogy nem vettem észre a párhuzamot.
Van ilyen, nem? Egyszerűen nem jut eszembe. Kész.
Kiszedek egy adag mákos gubát, az asztalra készítem, illik a kávé mellé. Zsebre rakok egy marék zsebkendőt, ők most mindenhová jönnek velem. Lamentálok az észre nem vett jeleken, közben elkészül a kávém, megkönnyebbülés belekortyolni. Általában nem szeretem, ha túl forróra sikerül, de most nem érdekel, szükségem van rá. Két kézzel szorítom ezt is, mint azt a bizonyos gondot. Leülök, és arra gondolok, hogy kettő egy és ugyanaz, a problémában ott a megoldás.
Csak egy kicsit meg kell állni, pihenni és egyből nyilvánvalóvá válik. Hát persze, a kávé. Hét éve, augusztusban kezdtem rendszeresen kávét inni. A kávé volt az új életem első biztos pontja.
Minden reggel, pontban hétkor hozták a nővérek a reggelit, mellé választani lehetett túlcukrozott kórházi teát, vagy fekete kávét. Én persze egy hétig teáztam, azzal öblítettem le az ennivalót, mert a rágás is fájt. Az arcom olyan volt, mint akire baseball ütővel rontottak rá, a szám tele volt aftával, de a cukros tea legalább nem csípte és hamarabb leszaladt a torkomon, amit már nem tudtam megrágni. Visszagondolva, majdnem az utolsó falatok ebben az életben…
Legjobban az éjszakákra emlékszem. Egyedül a fullasztó kórteremben. Az ágy fölötti olvasólámpa mindig égett, nem mertem lekapcsolni. Amikor nagyon féltem, felkapcsoltam egy másikat is. A lámpafény még jobban melegített, de engem belülről égetett a láz, mindegy volt a lámpafény, meg a hőség, rajtam a nyitott ablak sem tudott segíteni. Meg egyáltalán semmi.
Egyszer a hűtő melletti kisszékére ültem, azon vártam, hátha történik valami. Nyomasztott a mozdulatlanság is, inkább kinyitottam a hűtő ajtaját, és kivettem egy doboz töltött káposztát, amit aznap kaptam. A mikró a folyosón volt, nem akartam zajt csapni a melegítéssel és evőeszközöm sem volt. Ott helyben nekiálltam kézzel. Nagyon hideg volt a töltelék és a szaft is megdermedt, különvált a káposzta szálaitól, de nem érdekelt.
Semmi nem érdekelt, mert tudtam, bármennyire is fáj tőle a szám, az életem ízeivel akarom teletömni, hátha az majd segít.
Mert az nem lehet, amit az orvosaim tekintetében láttam, hogy inkább nem mondtak semmit, mert ők sem értették az egészet, és én sem nem mertem feltenni a kérdést, mégis mindannyian ugyanarra gondoltunk. Így csak vártam, és éjjelente virrasztottam. Nappal pedig aludtam, akkor vigyáztak rám, biztonságban voltam.
De az éjszakák újra és újra megijesztettek, Damoklész kardjaként tornyosultak fölém, azt üzenve: ha elalszol, meghalsz. Én rettegtem és nem akartam meghalni, inkább harcoltam hat éjjelen át. Aztán a hetedik estén kaptam egy új gyógyszert, meg lázcsillapítót. És akkor legyűrt a mesterséges álom.
Van az a pár pillanat elalvás előtt, amikor a tudat elengedi a testet, megenged még neki valami apró moccanást és aztán nincs semmi. Egy lélegzetnyi időm volt még, és jött a semmi. Megadtam magam. Feladtam. Elfogadtam. Látszólag. Aztán jött az a tüzes, harcos álom, a kígyómarás, egy újfajta fájdalom és a nyugalom.
Reggel felébredtem. Egy hétig haldokoltam, de azon a reggelen már tudtam, hogy életben maradok. Senki nem mondta, de én éreztem, hogy igaz, és, hogy nem rendülhet a hitem. Már javában ébren voltam, amikor hozták a reggelit. Most először kávét kértem. Keserű volt. Nem bántam. Bíztam benne. Az üres kávét mindenki ihatta, a cukrosok, meg az éhgyomri vizsgálatra várók is. Én ne ihatnám, aki éppen túlélte… túlélt valamit. Saját magát. A kávézás hosszúra nyúlt, felhúztam a térdeimet, arra támasztottam a bögrét és fogtam a két oldalát.
Bámultam ki az ablakon, minden más volt, mint addig. Az arcom még mindig csúnya, de belül már gyógyultam, éledeztek a szerveim, lélegzett a bőröm. Lélegeztem én is, jó mélyeket.
Ahogy erre gondolok, ugrik a Youtube-playlist, megszólal Schubert Serenade-ja. Elismerően biccentek a hang irányába. Nagyszerű átvezetés, örömteli üdvözlés. Képzeletben odaülök a betegágyon kávézó mellé.
Hallod, ezt kislány? Hallod? Ugye, milyen szép? Később majd szeretni fogod. Amúgy nagy voltál, b@szki! Héééé, üdv újra itt! – és megsimítom a szeme alatti duzzanatot.
Visszaülök az asztalhoz, kifújom az orrom, dől belőlem a könny is, rácsorog a szemüveglencsére, nem látok semmit. Nem sírok csak ez a megfázás,
édes Istenem!
Szipogok párat, jó, most kábé három percre rendben leszek. Megtörlöm a szemüveget, hunyorogva nézem, amit csinálok és ingatom a fejem. Megint csak azon jár az eszem, hogy gyorsabban kellene kapcsolni. Augusztusban végig éreztem, hogy valami nem olyan, mint máskor, de úgy magával rántott a nyár, hogy nem figyeltem eléggé magamra. Pedig a napi kávézások száma is felcsúszott kettőről 3-4-re. Hányszor mondtam magamnak a nagy délutáni teraszos olvasások közben, hogy
csinálj anyám egy kávét magadnak, különben elalszol a p*csába!…
És nem vettem észre a hetest sem, pedig itt van mindenhol körülöttem, nyomja magát az arcomba én meg elnézek jobbra, meg balra, és nem értem, hogy mi történik.
Pedig dehogyisnem!
Hét éve tartja meg a mindennapjaimat a kávé, ad keretet, melybe ott a kórházi ágyon kezdtem el kapaszkodni, és fogom két kézzel, mind a mai napig. Hét éve egy hétig lebegtem élet és halál között. Aztán a következő hétfőn, reggel hétkor kezdtem el kávézni.
És most hét éves vagyok…
Felteszem a szemüvegem, megint látok rendesen. Eszek egy falatot a gubából, lenyelem. Jöhet egy újabb korty kávé. Most sem öblítek vele, hiszen nem fáj a szám, már nagyon régóta, és a kávé nem is erre való. A kávé gyógyír a lelkemnek. Talán ezért fogyott belőle augusztusban több, mint azelőtt, talán így ünnepeltem tudat alatt. Csak úgy telik az idő itt ülve, de nem bánom. Rászánom most is, máskor is. Megiszom az utolsó kortyot, két kezembe veszem ismét a bögrét, a mosogatóhoz viszem, elmosom. És a helyére teszem. Szipogok és megint a zsebkendő után nyúlok. Nem baj. Megérte ez a kis nátha.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
