Tizenhárom-tizennégy éves lehettem, mikor egy nap apám egy apró madárfiókával állított haza. Toll is alig volt rajta, kiesett vagy kiverték a fészekből. Még élt, de nem láttunk rá sok esélyt, hogy életben is marad. Próbáltuk itatni, próbáltuk etetni.
A kismadár igazi túlélő volt, szépen cseperedett. Dobozból csináltunk neki fészket, és napról-napra figyeltük, ahogy erősödik.
Hamarosan megtanult repülni, és felköltözött a függönykarnisra. Napközben repkedett a lakásban, ha leültem, a vállamra szállt. Gyakran evett a tenyeremből.
Nagyon szerettem. Talán el kellett volna engednünk. Nem tudom. Akkor, gyerekként ezen nem gondolkodtam, csak élveztem a kismadár – stiglic volt – társaságát, és őszintén rettegtem a pillanattól, amikor majd esetleg elrepül.
Az ablakra szúnyoghálót tettünk, az erkélyt nagyon óvatosan, vigyázva nyitottuk ki. A kis csuri teljesen a szívünkhöz nőtt, csicsergésével boldogságot lopott a szívünkbe.
A napok összefolynak abból az időből, egyre azonban tökéletesen tisztán emlékszem. Arra a napra, mikor óvatlanul kitártam az erkélyajtót.
Fütyültek a barátaim, hogy lemegyek-e csavarogni, én pedig ki akartam kiabálni nekik, hogy néhány perc múlva lent leszek – kulcsos gyerekeknél ez már csak így ment – és olyan sebbel-lobbal intéztem a dolgot, hogy a szokásos óvatosságról megfeledkezve kitártam az ajtót, kimentem az erkélyre, és kihajolva beszéltem pár szót a többiekkel.
Csak egy suhanást láttam a fejem felett, de tudtam, hogy a kis stiglic kirepült.
Miért ne tette volna? Hiszen szabad volt az út, őt pedig hívta a kék ég. Figyeltem a röptét pár pillanatig, amíg követni tudtam, aztán elnyelte a látóhatár.
Zokogtam. Egyre csak lestem, visszajön-e, de nem láttam rá semmi esélyt.
Miért jönne vissza egy madár a lakásba, mikor várja a végtelen? Egyáltalán hogyan is találna vissza? Mégsem tudtam elmozdulni az erkélyről, ott álltam hosszú percekig, és bámultam az eget.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, hosszú óráknak tűntek a percek. Végül feladtam, visszamentem a lakásba megmosni könnytől maszatos arcom.
Az ajtót nyitva hagytam, nem volt már miért zárva tartani.
Egyszercsak beröppent, és felült a megszokott helyére a fürdőkarnisra, majd a vállamra szállt, és a vállamba törölte a csőrét. Otthonosan, ahogy mindig szokta. Mintha semmi nem történt volna.
Bezártam az ajtót. Nem mertem megkockáztatni, hogy ezentúl mindig kiengedem, nem voltam benne biztos, hogy újra visszajönne. Ennek az egyszeri csodának is örültem.
A szívemben soha nem érzett hála és öröm ragyogott, amiért hazatalált, amiért visszarepült hozzám.
Most, majd 30 évvel később ülök a szobában, és a földön gubbasztó csitrit hallgatom, ahogy csicseregve meséli a napját. Kihasználom, hogy van kedve mesélni. 14 éves, egyre ritkábbak az ilyen meghitt pillanatok. Kifelé kacsingat már. Várják a lehetőségek, a messzi távlatok.
Szomorú vagyok, de felkészülten várom a pillanatot, amikor majd ki kell tárnom az ajtót, hogy kirepülhessen.
Bármennyire szeretem, nem láncolhatom magamhoz, nem zárhatom kalitkába. Őt nem.
Engednem kell, hadd fedezze fel, mit rejt a messzeség. Én majd figyelem röptét, amíg tudom, azután pedig reménykedem benne, hogy ha mindent jól csináltam, majd ő is hazatalál – ahogy a kis stiglic is tette azon az emlékezetes délutánon.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
