Gitta
Ott ült mellette a nagyelőadóban. Szerda reggel az első órán. Az ablakon illetlenül betóduló szeptemberi, éles verőfény szabályos fényvonalakkal dekorálta a kopott falakat. Három centi volt a combjaik között. Kb. Szinte érezte, ahogy átsugárzik a testmelege, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy hozzáérjen. Ha egy kicsit megmozdítaná a lábát, a combjaik összesimulnának. Annyira vonzotta…
Izmos és feszes volt, a nadrágon át is látta, és hát persze tudta, hogy sokat fut. Vagy rátenné a kezét, a szemébe nézne. Mélyen. És akkor megtörténne… Végre.
A keze önkéntelenül megindult. Miki ránézett, mintha megérezte volna. Gitta mozdulata irányt váltott, és megfogta a tollat mintegy magyarázatként. Bátortalanul rámosolygott, aztán a füzetére meredt, és vadul jegyzetelni kezdett. Beijedt.
Tudta, hogy nem meri úgysem.
És különben is, hogy venné ki magát? Nincsenek olyan viszonyban. Ő sem szereti, ha csak úgy hozzá ér bárki, hát akkor magával se tehet kivételt.
Becsukta a szemét, és elképzelte, hogy Miki megfogja a kezét a pad alatt, ő meg ráhajtja a fejét a vállára, és minden olyan magától értetődő.
Amikor kinyitotta a szemét, Miki térdei a másik irányba álltak, nem Gitta felé. Elkedvetlenedett. A testbeszéd szerint ez nem jelent valami jót. Már nem értett semmit.
Ez megy évek óta, mióta elkezdték az egyetemet. Az első évben ismerkedtek meg, sok közös órájuk volt, és Miki segített, amikor Gitta elakadt az ábrázoló geometriában.
Olyan türelmes volt, és Gitta megkedvelte a csendes, visszafogott fiút. Haverok lettek. A barát talán túlzás lenne. Annyira nem közvetlenek egymással. Vagy legalább is nem tartják olyan intenzíven a kapcsolatot.
Azóta szinte mindig egymás mellett ültek, ha ugyanarra az órára szólt az órarendjük.
Kimondatlanul alakult így. Sose beszélték meg, csak Miki odacsapódott Gitta mellé, ha meglátta a teremben. És Gitta nem bánta. Megbeszélték a zh-kat, a pletykákat, könyveket cseréltek, kölcsönadták egymásnak a körzőt.
És Gitta nem nyugodott bele, hogy napi témák álmos puhasága töltse ki köztük a teret, addig nyüstölte Mikit, amíg nagy nehezen magáról is elkezdett beszélni, és Gitta örült, amikor Miki néha felszabadult, s megnyílt. Úgy igazán.
Mégis. Ennél több soha nem volt. Miki sosem kereste az egyetemi nagyjából véletlen találkozásokon kívül, pedig Gitta várta, és ő nem mert kezdeményezni. Félt, hogy nevetségessé válna, ha mégsem…
Persze elsőben még együtt volt Dáviddal, és ezt Miki tiszteletben tartotta, vagy ki tudja. Lehet, eszébe sem jutott soha neki, mint nő. De annak már rég vége. Nem Miki miatt, de Gitta remélte, hogy akkor… akkor talán közelebb kerülnek ennél.
Annyi közös van bennük! Mikinek is látnia kellene. És Miki annyira okos, és olyan nagy tervei vannak egyetem után! De messengeren is mindig olyan hűvös volt vele, túlságosan szűkszavú volt, hiába próbált Gitta másról is társalogni. A posztjai meg nem érdekelték, sose reagált rájuk.
Végül nem forszírozta, úgy érezte, mindig lepattan róla. És az fájt. Fájt.
Nem akarta, hogy kiderüljön, ő máshogy érez. Máshogy is gondol rá, nem csak barátként.
Próbálta megfejteni, hogy miért. Mi tartja vissza? Vagy mit tart vissza? Vagy csak fél valamitől. Ahogy ő is. Sokszor mintha Miki zavarban lett volna ennyi idő után is, pedig már ismerhetné Gittát, hogy nem fogja bántani.
De lehet, csak képzeli egészet, és tényleg nincs semmi, de semmi, ő meg miért nem hagyja a fenébe, ha ennyire nem haladnak semerre!
Hülyének érezte magát, hogy csak ő teper, és hogy reménykedik. Talán szeretni mégsem hülyeség.
Nem ez biztos, egészen biztos, hogy érdemes, akárhogy is, csak ne fájna annyira. Lehet, csúnyának lát. Vagy nem is kedvel? Nem, az biztos nem, hiszen mennyit beszélgettek, és látta, hogy Miki is jól érzi magát vele. És egyébként is Miki ült mindig mellé. Akkor meg minek? Biztos ő nem úgy gondolja, különben elhívná.
Azokban a béna romantikus filmekben olyan egyszerűnek tűnik minden. Csak egymásra néznek, és mindenki egyből tudja, a következő jelenetben meg már csókolóznak. De mi történik a kettő között? Ő miért nem tudja? Miért nem tud semmit?
Gitta már annyi jelet adott, Mikinek tudnia kellene, hogy van esélye. Akkor miért nem?
Miért nem lépi már át azt a láthatatlan vonalat? Egyenest, hogy szakszerűek legyünk. Egyenest. Azt a kurva, vonalzóval húzott, végtelen egyenest.
Mitől olyan áthatolhatatlan? Vagy van valakije? Nem, az csak kiderült volna. A korábbi kapcsolatáról is mesélt, talán elmondta volna. Gitta direkt előbb ment a közös órákra, hogy több idejük legyen beszélgetni, de Miki többnyire csak pár perccel a kezdés előtt érkezett, óra után meg sokszor sietni kellett tovább.
Gitta újra és újra csalódott, hogy ez csak neki fontos. Most szórakozik vele? Vagy mi van? Direkt kínoz? Gitta májusban már nem bírta tovább, végképp megsértődött, és megharagudott Mikire, hogy újra felzaklatta az érzéseit, és hiába várt. Kétségbeesetten győzködte magát, hogy nem is lenne jó Mikivel. Kereste a hibáit. Szándékosan kerülte. R
ászokott, hogy ő is az utolsó pillanatban ér oda, és úgy ült le, hogy Miki ne tudjon mellé ülni. Az első alkalommal Miki láthatóan zavarba jött, amikor belépett. Bátortalanul köszönt, és máshol keresett helyet, de óra közben sokat forgott Gitta felé. Gitta tüntetőleg úgy tett, mintha észre sem venné. Élvezte kicsinyes bosszúját. Fájjon neked is!
Ha akarsz valamit, gyere ide! Hívjál fel, hívjál el vagy bármit! Csak ezt ne! Ezt a határon billegést!
Legszívesebben ezt kiabálta volna neki a terem másik feléből. De Miki nem jött. Nem telefonált. Óra után külön távoztak. Nem vagyok fontos neki –erősödött a nyomás a gyomrában, s Gitta majdnem sírt. Ennyi. Kiöl az emberből minden romantikus érzelmet ez a szerencsétlenkedés.
Teltek a hetek, és Gitta néha azon kapta magát, hogy szeretne elmesélni valamit Mikinek, de már nem ültek egymás mellett, és nem hívhatta fel, nem írhatott neki. Félt, hogy csak visszapattanna róla. Megint.
A nyári szünetben egészen megnyugodott, hogy nem látta hónapokig. Próbált ismerkedni is, de senki nem mozdított meg benne semmit. Mióta Dávid után lepadlózott, nehezen ment. Valami baj lehet vele, hogy nem érez semmit. Hogy kihalt belőle minden érzés.
Csak akkor… csak vele… amikor ott ülnek egymás mellett. Francba! Ott nincs semmi, értsd már meg!
Végül inkább belefeledkezett a mindennapokba. A nyugodt, kiszámítható hétköznapokba.
A közeli célok elérésébe tett erőfeszítésekbe. És a letudott tennivalók ritmusában elhitte, hogy annyira nem hiányzik. Az a nyugtalanító, mindent felőrlő, végtelen várakozás. Kinek kell az állandó bizonytalanság? Csak mikor rendet rakott a jegyzetei között, kezébe kerültek a tervrajzok, amiket tavaly együtt szerkesztettek. És ott volt egy pillanat… Ami igazán…
Megmutatta Mikinek a verseit, amit soha senkinek. A belső meztelenségét. És Miki értette őt. Látta. Érezte. Talán akkor voltak a legközelebb.
Eltelt a nyár. És ma Miki megint leült mellé teljes természetességgel szerdán, az első órán. És Gitta kétségtelenül érzi azt… Azt. Hát mégsem romlottam el, akárhogy is. És rámosolygott Mikire.
Miki
Azon kapta magát, hogy várta az építészettörténet órát, pedig egyáltalán nem volt a kedvence, de Gitta mindig annyira lelkesedett, hogy rá is átragadt. Gitta. A gondolat újra felidézte a tompa ürességet lelke legmélyebb zugában.
Próbált nem gondolni rá a nyáron. Olyan távolinak tűnt, elérhetetlennek, és májusban Gitta olyan furcsa volt. Mintha kerülné, vagy haragudna rá valamiért, de hát nem vesztek össze, nem történt semmi. Nem értette, és hiányzott neki a megszokott rítus, hogy együtt üljenek.
A napi beszélgetéseik, a lány jelenléte. Gitta.
Pedig Miki már majdnem elszánta magát akkor. Még jó, hogy végül meg sem próbálta. Ciki lett volna az egész, úgyis nemet mondott volna, és nem akart nevetségessé válni. Az fájt volna. Ahogy a hiánya is.
Gitta már bent ült, amikor Miki megérkezett a nagyelőadóhoz szerda reggel az első órában. És ott volt abban a furcsa, napfénycsíkokkal szabdalt teremben. Gitta mintha megérezte volna, hogy őt nézi, és felé fordult. Aztán elmosolyodott és bólintott.
Miki megkönnyebbülve elindult felé. Hamarosan dőlt belőlük a szó a nyári gyakorlatról, a tiszai evezésről, barackszedésről, amíg az előadás el nem kezdődött. Miki tudta, hogy akkor rendben vannak. Megnyugodott.
Itt ültek együtt megint. Miki figyelte, ahogy a lány bőszen jegyzetel, a füle mögött azt a kis kunkori fürtöt, hullámos gesztenyebarna haját.
Annyira szerette volna a végigsimítani. De tudta, hogy nem meri úgysem.
És különben is, hogy venné ki magát? Hiszen nincsenek olyan viszonyban, és tudta jól, hogy Gitta nem szereti, ha akárki hozzá ér, és nem akarta lerohanni, teljesen elvágni magát nála. Talán ő nem volt neki akárki. De mégis. Valaki sem volt.
Barátok voltak. Mondhatni. S legbelül rettegett, hogy kiderül, ő máshogy érez. Máshogy is gondol Gittára, nem csak barátként.
Elsőben nem udvarolhatott, mert Gitta még együtt volt Dáviddal, de ő már akkor megkedvelte az őszinte, természetes lányt. Együtt bolyongtak a nagy épületben gólyaként, és nevettek magukon, hogy folyton eltévednek a zegzugos folyosókon. Nem akart nyomulni,
Gitta sértőnek tartotta volna, ha bizalmaskodik, így, hogy kapcsolatban volt. De biztosan látta rajta, hogy odavan érte, neki is tudnia kellett, hiszen mindig mellé ült, amikor közös órájuk volt, és annyi mindenről beszélgettek. Miki senki mással nem tudott így.
Csak Gitta tudta elérni, hogy lenyúljon lelke mély bugyraiba, amit nem szívesen fedett fel bárkinek. Ijesztő is volt, még nem találkozott ilyen emberrel. Félt megmutatni lelke pőreségét. Az veszélyes.
De lehet, Gitta csak barátként gondol rá, és csak ő képzelte ezt az egészet. Hiszen Gitta mindenkivel kedves, ahogy vele is. Pedig a többiek is észrevették, a srácok ugratták is, hogy úgy ülnek egymás mellett, és susmorognak az órán, mint a húszéves házasok, meg kérdezték, hogy hol van a feleséged, ő meg elvörösödött, hogy neeeem, csak barátok vagyunk, és félt, hogy Gittához is eljut a pletyka.
Aztán mikor Gitta szakított Dáviddal, látta rajta, hogy megviseli, és nem akart ajtóstul rontani a házba. Örült, hogy neki mesélte el, és Miki meghallgatta. Ő is mesélt Lilláról, és Gitta mindent értett, nem kellett magyarázni semmit. És akkor… tavaly… amikor együtt szerkesztették a tervrajzokat… Miki maga találta ki, hogy csinálják együtt, hogy addig is lány mellett lehessen, és jobb is, ha közösen dolgoznak. Gitta simán belement.
Miki abban reménykedett, ez biztosan jelent valamit. Egy újabb jel, hogy talán ő is jelent valamit Gittának. Annyi közös van bennük! Gittának is látnia kellene!
De a barát zóna fala már áthatolhatatlannak érződött, és Gitta mindig kicsit kifürkészhetetlen maradt. És akkor, amikor már sok órája dolgoztak, látta a lány törékenységét is… Hogy fáradt és elszánt, és egymásra támaszkodnak, és bízik benne, és teljesen elengedte magát. Éppen a külső falak párhuzamosait húzták. Gitta szinte kislányosan gügyögte, hogy szegény párhuzamosok, milyen magányosak lehetnek, hogy soha nem találkoznak. Ilyen is csak neki juthat eszébe.
Miki meg nyugtatta, hogy de, a végtelenben igen, és ezen nevettek. Szerette ezt az emléket. Akkor valami történt, valami más volt. Olyan közel érezte, legszívesebben magához ölelte volna. Gitta még a verseit is megmutatta, és tudta, hogy ezzel kivételt tett. Már nem akárki a szemében. De nem volt bátorsága mégsem.
Féltette a barátságukat, hogy elriasztaná, és már ez sem lenne. Elvesztené a lány közelségét.
Talán akkor kellett volna. Talán soha nem lesz több ilyen alkalom. Amikor lopva oldalra nézett, Gitta éppen a telefonján keresgélt valamit. Miki elkedvetlenedett. Biztos üzenetet vár egy titkos hódolótól.
Hogy is gondolhatta, hogy Gitta egész nyáron nem jött össze senkivel! Hiszen olyan szép és magabiztos, biztos bomlanak érte a pasik.
Ő meg végig ezen tépelődött és vívódott, és egy lány sem érdekelte úgy igazán. Ehelyett Gitta fényképeit nézegette a facebookon, és arra gondolt, ő is vele lehetett volna azon a kiránduláson vagy koncerten. Mekkora idióta vagyok! És miért éppen őt akarná? Baromság az egész!
Gittának fel sem tűnne, ha nem ülne mellé, neki biztos mindegy is. Pedig Miki azért ment nem sokkal kezdés előtt, hogy a lány után érjen be, és leülhessen mellé. Fordítva… Ki tudja? Lehet, Gittának eszébe sem jutna, hogy odamenjen hozzá, és akkor csalódna. És az fájna. Gittát májusban se zavarta, hogy nem ülnek együtt, csak ő szenvedett tőle. Csak neki volt fontos.
Mintha eldobta volna a lány, ezért nem is akarta ráerőltetni magát. De hát nem jártak együtt, nem várhatta el, hogy foglaljon neki helyet! Sose beszélték meg, akkor meg mit veszi a szívére? Lehet, csak képzelte egészet, és tényleg nincs semmi, de semmi, ő meg miért nem hagyja a fenébe!
Hülyének érezte magát, hogy csak ő teper, és hogy reménykedik. Talán szeretni mégsem hülyeség.
Nem ez biztos, egészen biztos, hogy érdemes, akárhogy is, csak ne fájna annyira. Nyár elején látta utoljára mostanáig. Az állomáson. A szemben lévő vágánynál várt a vonatára, amikor Miki észrevette. Gitta ott ült belemerülve egy könyvbe. Ő nem vette észre Mikit, és túl nagy volt a távolság, hiába kiáltott volna.
Ezt is szerette benne, hogy ennyire magával ragadja, amit éppen csinál, hogy nem vesz tudomást a világról maga körül.
Olyan elragadó volt, ahogy a napfény játszott a hajával, és a türkiz ruhájával mintha egy mesekönyvből lépett volna ki, nem tudta levenni róla a szemét.
Eljátszott a gondolattal, ha átrohanna az aluljárón arra a peronra, és felszállna ugyanarra a vonatra, amire Gitta vár. Mindegy hova, vele menne. Miki csak nézte akkor a tűnő ábrándot, amíg a hosszú szerelvény közéjük nem állt, s vitte magával az utolsó találkozás emlékképét. Ott is olyan messzinek, elérhetetlennek tűnt Gitta.
Közöttük azok a rohadt, átjárhatatlan sínek, a végtelen párhuzamos vonalak.
Egyenesek. Hogy szakszerűek legyünk. Egyenesek. Amik elválasztják őket. Vagy amin egymás mellett mennek az idők végezetéig a pontos, állandó távolságot megtartva. Pedig csak át kellene nyúlni. Itt volt mellette most is, s akárhogy próbálta maga előtt is tagadni, kétségtelenül érezte azt… Azt.
Gitta keze a hosszú ujjaival a combján pihent. Egészen közel, három centire. Kb.
Miki becsukta a szemét, és elképzelte, hogy megfogja a lány kezét a pad alatt, Gitta meg ráhajtja a fejét a vállára, és minden olyan magától értetődő.
És mi van, ha valójában tényleg végtelenül egyszerű az egész, mert Gitta ugyanezt gondolja, mint ő? Az előbb is úgy nézett, volt valami a tekintetében… És rámosolygott Gittára.
kiemelt kép: AdobeStock, cikkbeli kép: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
