A táska

Szeretem ezt a táskát, éppen jó méret. Kell is ekkora, annyi terhet cipelek magammal. Belefér a notebook, termosz, kulacs, vékony pulóver, összehajtott óriásszatyor – kettő, könyv és még sok-sok apróság. De közben csinos is, mégsem hátizsák, illik szoknyához, elegánsabb ruhához, de farmer mellé sem túlzás. Ráadásul még kényelmes is.

Utálom az olyat, ami folyton lecsúszik a vállamról, vagy beleakad mindenbe. Jó hogy! Nem is volt egy olcsó darab. Bőr. Az illata néha megcsap. Most is ellibben az orrom előtt, ahogy kotorászom benne a kulcsért.

A megállapodottság jut róla eszembe. Talán furcsa. Ez lehetne a középkorúság illata, ha létezne.

Igen. Persze nem rossz értelemben, csak hogy már mégiscsak elértem valamit. Épp hogy… ez abból is látszik, hogy így számon tartom a drága táskát, és egyben nagy becsben is. Meg azt is jelenti, hogy végre kicsit lassíthatok. Vagy nagyon. Lecserélhetem a rohangálós hátizsákot, amire nem kellett vigyázni, sem sajnálni esőben, sárban, és bármit el tudott nyelni előre felkészülve minden lehetséges és lehetetlen helyzetre – váltóruha a gyerekeknek, innivaló, uzsonnák, nedvestörlő, műanyagpohár, játékok – ez is mind a gyerekeknek, később kártya, végül telefontöltő.

Három éve vettem magamnak az 50. születésnapomra. Aznap beültem egy cukrászdába. Képviselőfánk, a tetején ropogós-karamellás mandulaszeletek. A mellettem lévő széken trónolt, úgy gyönyörködtem benne, a pántján még rajta volt a nejlonborítás, de az sem zavart.

Egyszer mégis elhagytam, amikor a legkisebb gyerekkel rohantunk a felvételire. A gondolat, hogy ősztől egyedül leszek itthon, mert ő is elmegy kollégiumba, teljesen szétszórt.

Talán ezen jobban izgultam, mint a felvételin. El se tudtam képzelni, milyen az, több mint két évtized gyereknevelés után. Kíváncsisággal vegyes borzongás lepte meg idegpályáimat. Aztán hazaköltözött Angliából Ádó, a barátnője is gyakran itt volt, a táska is meglett. Úgyhogy nem voltam egyedül mégsem.

Egyszer kiömlött benne a sampon. Sokáig zöldalma illatú felhőt húztam magam után, de úgy tettem, mintha nem tőlem származna. Máskor meg a kávé is a termoszból. Azt nagyon szégyelltem. De hát mindig teli a fejem intézendőkkel, határidőkkel, listákkal… hiába nagyok… a termoszomra nem maradt elég figyelem. Eláztak az alján felgyülemlett bevásárlócetlik és blokkok. Legalább felszívták a nagy részét, így viszonylag könnyen megúszta.

Később Helga is megjelent otthon. Abbahagyta az egyetemet. Sehogysem akart kirepülni az öt gyerek, csak köröztek körülöttem szárnyrakapott siheder fiókaként, és valaki mindig visszatért a fészekbe. A gondoskodás évei hosszúra nyúltak.

Végre elfordítom a kulcsot. Simán megy, mint kés a vajban, úgy siklik a zárban, majd halk kattanással nyílik. Nahát, ezt eddig észre sem vettem. Bent mély csend fogad. Két hete mindenki felszívódott, mégis szokatlan. Főleg az, hogy a lakásban minden ugyanúgy maradt, ahogy reggel hagytam. Rend. És tiszta is. A chip az agyamban megszokásból listázná a teendőket, de nem talál semmit. Mosni nem kell, a vasalást megcsináltam két napja, a mosogatóban az az egyetlen árva kávéscsésze, semmi pókháló, és boltban sem voltam hazafelé jövet, magamnak elég, amit a hűtőben találok, főzés: pipa.

Tompa püffenéssel ér le táska az előszobaszekrény virágos párnáján. Ez a hang… és a saját meglepő mozdulatom, hogy csak így gondtalanul ledobhatom… Egy villanás… Tóduló gondolatok a fejemben, de egy igen világosan kiválik a többi közül… És egészen nyilvánvalóvá válik:

– Oh, hát ilyen lehet a férjeknek, amikor hazaérnek………………….

Tiszta lakás várja őket, s nem foglalja értékes agykapacitásukat az a sok jelentéktelen, gyorsan illó tennivaló, hogy fel kell-e mosni, kell-e bármit pucolni, szortírozni, pakolni, hogy hova tették a gyerek beutalóját a fül-orr-gégére, és mikorra is van az időpont, hogy gyakorolni kell a memoritert a középsővel, az pláne nem, hogy holnapután mi lesz az ebéd, mert a gulyásleves csak két napra lesz elég, hogy holnap meg már mindenképpen fehéret kell mosni, mert összegyűlt annyi, az úszócucc se maradjon el a legkisebbnek kedden, vagy hogy hol a legolcsóbb a málnaszörp, akciós a jégsaláta, és hogy a hűtőben a felvágott három napos, be kell tenni a fagyasztóba, pizzára még jó lesz. És még ezer apró meg nagyobb ilyen-olyan kilobájt, megabájt. Vacsorát is tesznek eléjük. Csak le kell ülni. Nos, elém senki nem tesz ma sem, mégis megérzem:

Áh, szóval ilyen a szabadság.………..

Még hümmög bennem a váratlan felismerés, ízlelgetem a szót, s bizonytalanul elindulok a kanapé felé. A párnák rendben sorakoznak, senki nem feküdte szét, morzsák sem szúrnak itt-ott, így porszívózás nélkül is, csak úgy birtokba vehetem. S ahogy tévézés közben rágcsálok már egy ideje, váratlan, jeges rémület lep meg. Dermedten felülök, mintegy ugrásra készen. Megborzongat a bőröm pórusaiból kicsapódó víz. Az nem normális, hogy itt ücsörgök hétköznap öt órakor!

Valamit biztos elfelejtettem! Valami fontosat. Valami életbevágót. És ha nem csinálom meg, elfelejtem, elmulasztom, lekésem, kimaradok, katasztrófa, katasztrófaaaa! …

Már indulnék a táskáért, hogy átnézzem a naptárat. De agyam eldugottabb részében hangot kap a józanság. Tényleg nincs semmi. TÉNYLEG! Nyugi! Hátradőlök újra. A táska megilletődve figyel a sarokból, hogy hozzá sem nyúlok egész este. Ilyen még nem történt vele. Nem kellett a telefon, a jegyzettömb, hogy listát írjak, nem terveztem a naptárban, és nem is kellett kipakolnom semmit. Csak eltöltöttem egy estét egyedül. Magamnak, magamra, magamért, magammal, ahogy nekem jó.

Nyitókép: Freepik