Te jó ég, az is vér. Percekig csak bámulom a falat. Kinyújtom a lábam, körberajzolom vele a foltot. Biztos, hozzáértem reggel. Le kellene mosni. De hogyan? Mivel? Majd azt mondom, szétnyomtam egy kövér szúnyogot… Nincs erőm felkelni.
Eszembe jut, amit a doktornő mondott, utánanézek a neten. Minden negyedik nőnek van. Attól vajon kevésbé rossz, hogy gyakori? Nem tudom. Mindenesetre nem tűnik olyan ijesztőnek. Nem sokáig kötnek le a tudományos cikkek, rákeresek inkább a vérképző ételekre.
Hogy jöhetett ki belőlem ennyi? És hogyan „keletkezik” majd újra? Erre mondjuk, kíváncsi vagyok. Egyszer majd megkérdezem valakitől, aki ért hozzá.
Beúszik a képbe egy értesítés, a barátnőm kérdezi, hogy vagyok. Hajnalban még a feleseket hozta nekem, néhány órával később meg reggelit, hátha sokat kell várni a kórházban. Nem kértem, hogy kísérjen el –jött magától. Én is ugyanígy tennék, mégis különös érzés.
Adni annyival könnyebb, mint kapni.
Csinálni, segíteni, támogatni, törődni –ezek mennek. (A beletörődés, na, az már kevésbé. Az nem az én műfajom.) Válaszolok neki, hogy ha végzett az edzéssel, menjünk be a városba enni. Valamivel jobban érzem magam, aludni meg úgysem tudok -fényes nappal, szombat délután.
A tesómnak is írok gyorsan, a lelkemre kötötte, hogy adjak helyzetjelentést. A másik csodálatos nőszemély, aki fogta a kezemet. Őt sem kértem. Sőt, azt se mondtam neki, hogy biztosan elmegyek. Nem is kellett -tudta.
A szimbiózis veszélyesen előrehaladott állapotában létezünk mi ketten.
Azt hinnéd, egy felelősségteljes, gondoskodó nővérről beszélek, de az én vagyok. Mármint, a nővér… A húgom mindig is anyám helyett anyám volt, és most a rózsaszín, virágos ruhája alatt gömbölyödő pocakjában ott növekszik, akinek igazából is az anyukája lesz. (Vagy már most is az.) A legjobb helyre jön ez a kisbaba.
A kezembe veszek egy könyvet. Darálom a sorokat, de semmi nem jut el a tudatomig. Az elmúlt tizenkét óra pörög a szemem előtt újra, meg újra.
Ülök a WC-n, fejemet a falnak támasztva. Nem bírok felállni. Lenézek, elborzadok, lehúzom. Most, talán. Megpróbálok elindulni, a zuhanyzóig jutok. Isten tudja, mennyi ideig guggolok, miközben hömpölyög körülöttem az élénkpirosra színezett víz. Nem fáj, de érzem, hogy történik valami. Kimászok. Szőnyeget mosok, lepedőt, törülközőt, padlót.
Újra a WC-n görnyedek.
Éhes vagyok, de képtelen vagyok a konyháig eljutni. Pedig muszáj lesz, sőt, messzebbre is. Ezt látnia kell egy orvosnak. Furcsa módon nem félek, csak szeretném tudni, mikor lesz vége. Felhívom a közvetetten szakmabeli tesómat, hogy biztosan jó helyre menjek. A barátnőm megjött értem a friss croissant-nal, de nem merek enni a vizsgálat előtt. Fogalmam sincs, mi lesz.
Iszom egy erős feketét. Lehet, hogy nem ez a legjobb ötlet, de mindjárt elájulok, olyan álmos vagyok.
A húgom már vár minket a klinikánál. Olyan magabiztosan, és tekintélyt parancsolóan masírozik az épületek között, mint egy hadvezér, aki most készül leigázni a világot.
– Gyertek, ismerem az összes egérutat!
Megyünk, persze. Én azt se tudom, a főbejárat hol van, nemhogy az egérutak. Az emberek kedvesek, meglepően simán megy minden. Felfekszem a vizsgálóra, széttárom a lábam. Becsukom a szemem, utasításra ellazulok. Igaz, alig vártam, hogy lekerüljön rólam a bugyi valaki más kedvéért, de nem egészen így képzeltem…
A két lány kíváncsian vár a folyosón.
– Azt mondta, csináljak terhességi tesztet –széttárt karokkal, és felhúzott szemöldökkel jelzem, hogy ez nem fog megtörténni. Meddő vagyok, az ég szerelmére! –Ráadásul decemberben szexeltem utoljára. Ha akkor teherbe estem volna, most kábé a folyosó végén vajúdnék.
– Ezt így elmondtad bent is? – kérdezi a tesóm megbotránkozva. Jól ismer, képes lennék rá.
– Nyugi, ennél azért szofisztikáltabban fogalmaztam. Annyit mondtam, nem élek aktív nemi életet.
A teljes igazság egyébként valahogy így hangzott volna: az, aki érdekel, le se szarja a fejemet, mással viszont nem akarok együtt lenni, így hát a szexuális életem, mint olyan, megszűnt létezni.
A terhességi tesztnél értelmetlenebb dolgot pillanatnyilag el se tudok képzelni. (Talán, ha megpróbálnék fizikából doktorálni…)
– Ha az negatív, akkor endokrinológus –folytatom. – De okozhatja a mióma is – van egy miómám. Vagy a stressz.
Azt ugyan nem mondták meg, mikor vagy mitől múlik el, ha hazamehetek, nem lehet nagy baj.
– Tök jó, hogy ilyen korán végeztünk, még csak dél van. Azt hittem, sokkal tovább tart majd –mondja a barátnőm. Ennél mondjuk, egy fokkal izgalmasabb programot terveztünk délelőttre, de örülök, hogy így is tud lelkesedni.
– Ja, pont akartam mondani, hogy még simán odaérünk kettőre edzésre –esélyem sincs hozzátenni, hogy viccelek, a tesóm azonnal leteremt, és azzal fenyeget, hogy elvisz magukhoz, ha nem fekszem le otthon most azonnal.
Vele nem merek vitatkozni -amilyen kedves, és gondoskodó, olyan félelmetes. És százszor okosabb nálam.
Miután hazaérek, végre megreggelizek. Azaz, megreggeliznék, merthogy az első mozdulattal kiborítom a kávémat. De jó, olyan rég takarítottam… Feltörlöm, készítek egy újat, és szófogadóan befekszem vele az ágyba.
Leteszem a könyvet, írok egy emlékeztetőt hétfőre. Napok óta motoszkál bennem, de végre meghoztam a döntést. Vissza fogom utasítani az ajánlatot. Tudom, hogy nagy lehetőség, de egyúttal hatalmas nyomás is.
Nem kell ez nekem ilyen áron. Nem a sikerre vágyom, hanem az élvezetre. Nem úgy akarom csinálni, ahogy elvárják tőlem, hanem úgy, ahogy nekem tetszik. Nem azt fogom megvalósítani, amit valaki más kitalált, hanem azt, amit én elképzeltem.
Könnyed mosollyal az arcomon fekszem tovább a négy fal között, egy lepedő nélküli, törülközőkkel letakart ágyon. Erősebbnek, magabiztosabbnak, és szabadabbnak érzem magam, mint valaha.
kiemelt kép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
