Miután kimondták a válást, egyedül maradtunk a kislányommal, aki az ölébe hajtott fejemet simogatta és azzal vígasztalt, amit oly sokszor hallott tőlem eddigi évei alatt: ,,Minden rendben lesz”. És ekkor még jobban visszhangzott belül a kongó üresség amit házasságunk végén éreztem, a kortynyi friss levegő utáni kapkodásban, sós ízzel a számban, éjszakánként a párnámba ordított megválaszolatlan miértekkel.
Birovits Zsuzsanna írása.
Amikor izzadtságtócsában ébredtem és a zuhanyból rám zúduló jéghideg víz próbálta enyhíteni a helyzetet, de cseppjeinek tűszúrásai olyan erővel szurkálták meztelen bőrömet, mint a megoldhatatlan anyagi problémák a szívemet, ami akkor már régóta lyukas volt.
Lyukas, akár egy szita, amin átfolyik a víz, hiába próbálom befoltozni, hogy maradjon benne valami. Tisztítson, mint a szentelt víz, amiben nem hiszek már többet.
Talán ha a hazugság igazsággá változhatna.
Házasságkötésünk napján még hittem a mesékben, amikor fogadalmunkat felolvastuk egymásnak. A gyerek, kutya, családi ház szentháromságában is hittem. Mindenki azt gondolta rólunk, hogy két, összeillő ember vagyunk közös, rózsaszínű, vattacukros álmokkal.
De a mézédes álmok kontúrjukat vesztették, a vattacukor vattává vált, és mi nem tudtuk megállítani a változást vagy nem is akartuk, már nem tudom eldönteni.
Mindenünk megvolt, csak a közös levegő fogyott el. Gyorsan, mint amikor apám kapkodott az utolsó cseppért. Pontosan érzi az ember, hogy ez a vég és nincs értelme, mégis kapaszkodik az emlékmorzsákba, a körülötte élők emberségébe, az alázatba és a tisztességbe. Abba, ami nálunk elpárolgott majd átalakult szenvedés halmazállapotúvá, míg végül állandó ordításba vagy kínzó csenddel való büntetésbe csapott.
Ma is érzem a lökés erejét, ami a falhoz taszított azon a verőfényes tavaszi délután, most is látom a már nemlétező lila foltot a bal lapockám alatt, hallom a segítő mondatát a 112-t tárcsázva, látom a kislányom riadt őzikeszemét.
Azóta is fülemben cseng a hangtalan sikolya.
És kérdezgetem magamtól, ahogy talán egykori férjem is, az egykori babaillatú otthonunkban, hogy a gyerek áldás vagy átok az életünkben, miközben a miből veszek kenyeret és fizetem ki az albérletet kínzó kérdésének gyöngysora fojtogatja a nyakamat.
A szorítás olykor enged, picit, de aztán váratlanul és sunyin újra szorítani kezd. Nem ereszt, a részemmé válik. A Magánnyal, Kishitűséggel, Kiszolgáltatottsággal Felelősség-vállalással, Megalázottsággal fojtogat.
Úgy érzem, belepusztulok.
Eleinte nem hagyom magam, végül mégis feladom. Ám akkor előbújik egy parányi lény, aki nem nő, nem anya, csak egy robot és folytatja az életemet. Mert nem tehetek mást, mint óvom, ahogy csak egy anya tudja a gyermekét. Megetetem és megitatom, és ülök mellette szorosan az albérlet nappalijának közepén, kezünkben egy pohár, tiszta vízzel, és egymáshoz bújva figyeljük, ahogy a távoli hegyek mögött lebukik a Nap.
Tudjuk, hogy másnap új nap virrad, és már nem kérdés, hogy a lázas teste felett átvirrasztott éjszakák, a végigkínlódott matematika feladatok, a vég nélküli orrfújás és ugató köhögés, a zokniban melegített só a fájós fülre, a covid okozta erőtlenség, a fagyban-szélben különórákra való utazás, a kéthetenkénti apás hétvége utáni vasárnap esti sírás fájdalma teher. És áldás is.
Ránézek a kislányomra, a lenyugvó Nap aranysárgára színezi mosolygós arcát. Megölelem és belekortyolok a hűsítő, kristálytiszta vízbe. Megtisztulok.
Nyitókép: Freepik
Az írás eredetileg a Felhő Café oldalán jelent meg.
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
