Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek – nézett rám nagyapám rosszallóan a szemüvege fölött. Megsemmisülten tettem vissza a félig kibontott csokoládét a dobozába, és egy életre megtanultam, hogy ha az a nagyszüleim vendégeinek van kitéve, akkor maximum körbekínálhatom, de nem vehetek belőle.
Gombás Katalin írása.
Ha van mondat a világon, amit szívből gyűlölök, akkor ez az.
„Nem nézheted meg az esti filmet, mert amit szabad Jupiternek…”
„Először vettél a levesből? Tanuld meg, hogy amit szabad Jupiternek…”
„Ne nyúlj a nagymama babagyűjteményéhez, azok nem játéknak vannak. Amit szabad Jupiternek…”
Bármilyen helyzetben képes volt alkalmazni, és egy idő után már a levegővételéből tudtam, mi következik. Aztán megtanulta latinul is: „Quod licet Jovi, non licet bovi.” Innentől kezdve már nem csak a háklis nagyapám volt, hanem a mindenkinél műveltebb és háklis nagyapám.
Talán ennek is köze lehet ahhoz, hogy mielőtt a gyerekem megszületett egyetlen fogadalmat tettem: mindig egyenrangúként fogom kezelni.
Semmivel sem fogom magamnál kevesebbnek tekinteni csak azért, mert kisebb. A dolog egészen jól sikerült, talán kissé túlzottan jól:
– Melyik felsőt szeretnéd felvenni? A lila flitteres-csillagosat, vagy a rózsaszín unikornisosat?
– Nem tudooooom, anya!
– Rendben, édesem, akkor találd ki, megvárjuk.
Így aztán rendszerint mi értünk be utoljára az óvodába. Zöld dinoszauruszos felsőben. Sosem vetemedtem volna arra, hogy pikk-pakk felrángatom rá a flitteres-csillagosat, csak hogy hamarabb indulhassunk.
Idilli életünknek az általános iskola harmadik osztálya vetett véget. A „megvárjuk”, „megbeszéljük” és a „kitaláljuk együtt” egyik pillanatról a másikra már nem működik. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy két fúriaként állunk egymással szemben, és egyikünk sem enged.
– Anya, kiskamasz vagyok – néz rám teljes meggyőződéssel –, az a dolgom, hogy vitatkozzam veled.
– Ki mondta neked ezt a hülyeséget?
– Apa.
Három mély légzés – miközben mentális jegyzeteim közé felvezetem, hogy az apjával beszélni kell. Amikor elég erőt érzek magamban hozzá, folytatom:
– Rendben, de akkor sem kaphatsz kólát a vacsorához. Egyrészt nem egészséges, másrészt nem tudnál tőle aludni.
– Akkor te miért ihatsz? – kiskamaszhoz képest elég könyörtelen.
Az agyamnak abban a részében, ahol a válasznak lennie kéne, csak kongó ürességet találok. Itt kell lennie valahol – kutatok kétségbeesetten.
– Anya? Azt kérdeztem, akkor te miért ihatsz?
– Mert amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek – röppen ki a számon a frappánsnak vélt válasz.
Elkerekedett szemmel bámulunk egymásra. Tekintetünk előtt ökörcsorda vonul át… A szám elé kapom a kezem, és kirohanok.
– Anyaaaa! – halk kaparászás a fürdőszoba ajtaján. – Ez valami csúnya dolog volt, amit mondtál?
– Rosszabb, szívem – nyitom résnyire az ajtót. – Ha így folytatom, olyan leszek, mint a saját nagyapám.
– Vele sosem találkoztam – pillant be a résen az örök optimista –, így legalább megismerhetem.
A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.
nyitókép: freepik
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
